Aki nem olvasta az itt találja az első napról szóló beszámolót. Szombaton korán kezdődtek a programok és ezzel az árusítás is. Természetesen a kereskedők között ott voltak a szokásos hazai gyártók is, de szinte minden jelentős európai cég képviseltette magát. Érdekes élmény volt megélni, hogy igazából szinte semmi különbséget nem tapasztaltam a kongresszus látogatói és a bűvészbolti vásárlók között. Ugyanúgy voltak nagyon kezdők és profik, meg sok hobbista. Az emberek első nap inkább csak nézelődtek (sokan telefonba meg jegyzetfüzetbe írták, hogyha megteszett nekik valami, mások meg véginnézték a trükköket, majd azt mondták: "I only buy on the last day."). A második nap már jóval többen vásároltak, de az igazi roham szerintem minden kereskedőnél az utolsó nap jött. Gondoltam is rá, hogy az "I fuck on the first date!" feliratú pólók mintájára lehetne "I buy on the first day!" pólókat csináltatni legközelebb. Voltak lecture-ök: Jan Logemann, Simon Lovell, David Merry, Anthony Owen, Michael Webber, David Williamson, Yuji Yasuda és Zeki Yoo előadásában. Michael Webber külnös kombinációját adta a valós helyzetekben használhatatnaln trüjkkök bemutatásának és egy dealer shownak. A Zeki Yoo lecture viszont állítólag egész jó volt, csinált egy mártixot pénzek helyett golyókkal és egy impromptu hanuted cardot is mutatott.

Az egyetlen verseny ezen a napon került megrendezésre: a brit nemzeti gyerekbűvész bajnokság. Igen, van ilyen.  Namost ha van valami ami a mentál szerepeltetésénél is értelmetlenebb egy bűvészversenyen, akkor az gyerekeknek szánt bűvészműsorokat előadni felnőtt bűvész közönségnek. Ennek megfelelően én ezt a programot kihagytam. A sorrend a következő lett: 1. Zoobee 2. Colin Dymond 3. Captain Calamity. További versenyzők: Mr Banana Head, Puzzling Paul és David Tricks.

Aztán délben jött a The Wayne Dobson and Friends Show, amit Michael J. Fitch és Wayne vezettek. A műsor egyértelműen a humorról szólt, a fellépők Colin McLeod, Mel Mellers, Joe Monti és  Simon Lovell voltak. Joe Monti megcsinálta a híres óriás kártyás hol a piros rutinját (kb 70 centis kártyákkal) és hüvelykujj kötözős számát. A legnagyobb sikere Simon Lovell-nek volt, aki megcsinálta híres humoros kényszerzubbonyból szabadulós számát (volt itt bábozástól műkézen át minden). 

Délután pedig volt egy Magic Speed Dating nevű program (ez gyakorlatilag hasonló mint a Corodinin az asztaloknál tanítós mini-szemináriumok). A nézők 10 asztalnál ülnek és az előadók 10 percenként mennek a következő asztalhoz. Egy-egy asztalnál 50 ember ült (ez magára a programra igazából sok, hiszen alig fér el és lát ennyi ember), viszont a résztvevő 3400 emberhez meg botrányosan kevés, hogy csak 500 fő juthat be. Ide esélyem sem volt bejutni. Az előadók Jay Scott Berry, Phil Cass, Simon Lovell, Colin McLeod, Mark Mason, Joe Monti, Harry Robson, Johan Stahl, Michael Webber és David Williamson voltak.

És akkor a fénypont: az esti gála. A műsorvezető Jay Scott Berrry volt, aki saját bevallása szerint meglepődött, mikor felkérték műsorvezetőnek. Egész végig azon görcsölt, hogy jól csinálja és ezt többször hangsúlyozta is. Lassú és vontatott volt amit csinált. Egyetlen kellemes meglepetés az volt tőle, mikor a második felvonás közepén egy szám után kijött és minden bevezetés nélkül elénekelte Leonard Cohen Hallelujah című számát. Egész jó hangja van és ez az egy olyan pillanat volt, amikor tényleg el tudta engedni magát.

Közhely, hogy a zsonglőr minden bűvészgálában ellopja a show-t, de legtöbbször tényleg így van. Antje Pode lábzsonglőrködése kofferekkel fantasztikus volt. Íme:

Aztán Dirk Losander következett, aki korrektül megmutatta lebegtetős trükkjeit, de mérsékelt sikert aratott. Elsősorban talán azért, mert hosszú évek óta mindig meghívják blackpoolba és legtöbbször ugyanazt mutatja (az nem igazán nagy változtatás, hogy egyik évben gyertya van a lebegő asztalon, másik évben doboz). Illetve az általa bemutatott trükkök többsége (élén az asztallebegtetéssel) a haknibűvészek arzenáljának alapelemévé vált és hiába csinálja ő sokkal szebben valahogy ide ez mégis már kevés. A műsora végén behívta a barátnőjét, aki előadott valami botrányosan gyenge táncot, majd egy Asrah illúzió keretében eltüntette a csajt, de olyan gyenge volt a lepellel való leterítés pillanata, hogy hangos felhördülés és szórványos nevetés fogadta. Kis zanza a műsorából:

Majd egy számomra ismeretlen név következett: Phil Cass. Mint kiderült egy ausztrál vérprofiról van szó, akin látszik, hogy évtizedeket töltött hajókon és világszerte haknizva. A produkciója eléggé offenzív, de nagyon humoros. Az asszisztensének Philippának nagyon jó a karaktere és fontos szerepe van a műsorban. A műsor a néző elvágott nyakkendője és egy elektromos szék bűvöletében telt el. A produkció jól felépített és nagyon kidolgozott és bár tőlem nagyon távol áll a faszi stílusa, sírva röhögtünk rajta Marcival. De sajnos a néző nyakkendőjét annyira tisztán vágta el és rakta egybe a végén, hogy akár vastag betűkkel ráírhatta volna a néző homlokára, hogy STOOGE. Phil, ha olvasod, innen üzenem, hogy jó a műsor, de érdemes lenne a Too perfect theory-ról olvasni még kicsit.  

A műsor 2. része itt, a harmadik pedig itt nézhető meg.  

Namost ami ezután jött arra nehezen találok szavakat. Nyilván ekézek itt mindenkit kicsit, mert azért nem lehet csak jókat írni, még a koreaiakba is megpróbáltam belekötni, de nyilván ezeket azért úgy kell kezelni, hogy a világ első vonalához képest valami esetleg kicsit gyengébb. Ami viszont most jött az valami egészen elképesztő volt: azt is mondhatnám, hogy a produkció simán belefért volna bármelyik Corodini gálaműsorba. Natalie & Eli quick change számot csináltak. Ebből még lehetne jó a dolog, két fiatal csaj ruhákat cserél, ezt nem igazán lehet elrontani - gondolná az ember. De sajnos el lehet. Bejött a két csaj a díszes kapukkal és oszlopokkal telepakolt színpadra láthatóan vagy 15 réteg ruhát magukon viselve. Valahol megértem a dolgot, nekünk is volt probléma a hotelben a fűtéssel, de a Winter Gardensben nem volt gond ilyen téren. Viszont ahogyan a ruhák kinéztek, az valami förtelmes volt: olyan anyagok, amiből függönyt vagy díszpárnát sem varrtak volna már 1978-ban sem, abból ők ruhákat varrattak. Megcsináltak néhány hihetetlenül lassú átöltözést (valahogy nem tudom, de a quick szó szerintem nem véletlenül van benne ennek a műfajnak a nevében), aztán square circle segítségével elkezdtek tollvirágokat megjelentetni és telepakolták vele a színpadot. Mégegyszer mondom 2013-ban, a világ legnagyobb bűvészkongresszusának gálaműsorában. És ha ez még nem lenne elég: másnap még lecture-t is tartottak arról, hogy hogyan kell ezt a műfajt űzni. 

A második felvonást Philip Hitchcock nyitotta, aki egy teljesen korrekt galambszámot csinált, azzal a poénnal, hogy eltünteti a kalitkát a benne lévő galambokkal a végén, de egy madár kimarad, akit külön tüntet el. Ez a rész nagyon jól ki volt dolgozva, sok szakmabeli is benyalta, hogy tényleg elrontott valamit.

Majd pedig jött a gála egyik fénypontja: Mel Mellers. Ez a faszi annyira vicces, hogy elképesztő. Egyszerűen volt, hogy annyira röhögtem, hogy nem tudtam odanézni a színpadra. Szerintem vagy 20 percet csinált, és igazából alig tudom visszaidézni, hogy milyen trükkk voltak: volt egy tipsy turvy rutin, egy fantasztikus kézlevágás (ami annyira gyenge trükk, hogy szerintem egy gyerek is egyből rájön, de ő még rá is tett nyolc lapáttal a gagyiságára) és a végén egy lufiátszúrás. De valójában lényegtelen, hogy mit csinált, annyira jól reagált a nézők minden rezdülésére és úgy ontotta a poénokat. Na ez tényleg stand-up comedy magic. Ő kapta idén a Ken Dodd Comedy Trophy-t.

Őt Theo Doré követte Laserman fantázianevű produkciójával. Kizárólag lézerrel manipulált, a dolog újszerű és nagyon látványos, bár nekem 3 perc után kicsit unalmas kezdett lenni. 

A műsor lezárásaként pedig a jelenlegi illúzió világbajnok holland Prince of Illusions lépett színpadra. Talán megkockáztatom, hogy a legjobb illúzió műsor amit valaha élőben láttam. Ő ugyanis beletette azt, ami az illúzió műsorok 99%-ából hiányzik: a műsornak van története, a tetteknek motivációja. Miért van az, hogy másnak még nem jutott eszébe feltenni a kérdést: Miért vonaglanak a gyönyörű asszisztensek az illúzionistán? És miért megy be önként a csaj a késekkel átszúrandó ládába? Itt egyrészt megfordulnak a szerepek: ő az illúziók áldozata és a  csajok veszik át a hagyományosan az illuzionista által játszott szerepet. A műsor egy kis mini jelenet: egy srác pijamában az ágyban fekszik, majd a rémálmát látjuk: átváltozik egy démonná, és mindenféle gonosz lények üldözik, kínozzák, és láthatóan az életére törnek. Aztán felébred és ismét az ágyában fekszik. A kellékek, a jelmezek, a zene minden a helyén van. Első osztályú produkció.

A gála végén Jay Scott Berry meggondolatlanul csak annyit mondott 3400 embernek: "See you at the Ruskin!". Namost ugye sokan tudják, hogy ez a hotel a blackpooli kongresszus éjszakai életének központja, itt lóg a fellépők és a résztvevők elitje, de azért ennyi embert egyszerre odaküldeni egy max 150-200 fő befogadására alkalmas helyre enyhén szólva felelőtlenség. Mindenesetre mi Marcival elugrottunk. Most nem kezdem el felsorolni, hogy kik voltak ott a világ legjobb és leghíresebb bűvészei közül: talán egyszerűbb lenne azt, hogy ki nem. Sajnos egy idő után kezdett elviselhetetlen méreteket ölteni a tömeg és valami egész szürreális történt. Megjelent egy egyébként meztelen faszi latex alsógatyában és szopóálarcban. Én itt éreztem úgy hogy ideje lelépnem. Persze csak azért, mert kezdődött az éjféli David Williamson szeminárium.

Sokat elmond Williamson népszerűségéről, hogy még ilyen későn is közel 800 ember volt kíváncsi rá (egy 500 fő befogadására alkalmas teremben), így sokan állva, mások a földön ülve nézték a műsorát. Én hardcore Williamson rajongó vagyok, így valószínű kicsit elfogultan írok róla. Elképesztően jó volt. Még kezdés előtt levetítettek egy részletet az 1992-es blackpooli lecture-jéből. Mindenki szakadt a röhögéstől. A 30-as éveiben járó dinamikus, sikerei csúcsán lévő Williamsont láthatta mindenki, kirobbanóan tele energiával, fantasztikus spontán poénokkal. Nekem rögtön az jutott eszembe, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt ezzel nyitni: hiszen nehéz lesz kicsit fáradtan és ötven valahány évesen ezt a szintet hozni. És az első 2-3 percben elismerően bólogatok is, hogy igazam volt, kicsit fáradtan indul a műsor. De aztán kezdenek jönni az első poénok, és amikor kihív egy földön ülő nézőt, aki azt hiszi, hogy végre legalább a trükk alatt székre ülhet a színpadon, akkor Williamson leül a székre és leülteti a földre, akkor már mindenki ugyanúgy röhög mint pár perccel korábban a felvételen. Azért szeretem Williamson szemináriumait, mert legalább három szintje van annak amit csinál: az első, ami a legtöbb embert megfogja, az a hisztérikusnak is nevezett humora, hogy beleüvölt a nézők arcába. A második szint, hogy hihetetlenül szépen dolgozik kártyával, úgy csinálja a top change-t, passt, side steal-t stb. hogy egyszerűen nem látod. A harmadik szint pedig: én az egyik legjobb bűvészet elméleti szakembernek tartom, és a szeminárium kicsit csöndesebb részein olyan kincseket oszt meg mint például most azt, hogy tegyünk hangsúlyokat, vagy ha úgy tetszik pontokat a rutinjainkba. Hangsúlyozzunk ki elemeket és használjuk ezeket misdirectionként. Illetve sokat beszélt arról, hogy mennyire fontos úgy tenni, mintha a néző minden tettével megnehezítené a dolgunkat. Ugyanis, ha attitűdünkkel azt sugalljuk: "tökéletesen mindegy hova teszed vissza a lapot, hogyan kevered meg a paklit, úgyis megtalálom a kártyádat", akkor hol marad a drámai feszültség, a néző reakciója töredéke lesz annak ami lehetett volna. 

Mutatott persze tök jó rutinokat (amiknek többségét rajongóként természetesen már ismertem), de nagyon jó volt újra élőben látni dolgozni és hallgatni a gondolatait. Bemutatta az Aunt Mary's Terrible Secret-et, egy hazugságvizsgálós-borospohárba kártyát rakós rutint, volt gambling demonstration és még sok kártyatrükk. A szeminárium végén megkérdezte, hogy ki a legfiatalabb a teremben. Egy 12 éves srác jelentkezett, akit ki is hívott a színpadra. Megkérte, hogy mutasson valamit, a srác pedig elkezdett flörishelni. Erre Williamson előadott egy nagyon szép monológot arról, hogy milyen nagyra tartja ezeket a fiatal srácokat és hogy gyönyörűek ezek a kártyatekerések. Majd áttért arra, hogy meg van győződve, hogy idővel majd elkezdenek érdeklődni aziránt is, hogy ki volt az a Dai Vernon és hogy ne vegyük el a kedvüket azzal, hogy leszóljuk amit csinálnak. Majd elmondta, hogy az ő ilyen irányú tudása a Charlier cut-ban kimerül (bár mint mondta, a 70-es években ezzel még menő lehetett valaki). Majd megkérte a srácot, hogy tanítson meg neki egy flörisht. Na ekkor vettem elő a fényképezőgépet, mert úgy gondoltam meg kell örökíteni, hogy éjjel egy órakor a földön ülve azt nézem, hogy épp egy 12 éves srác tanítja flöriselni David Williamsont a színpadon. Williamsonnak nagyon nem ment a flörish, és egyre jobban felidegesítette magát a dolgon. Majd lefogta a srác kezét és kikiabál John Archernek, hogy jöjjön be.  Archer előrántott egy kalapácsot és egy kalapáccsal verte a srác ujjait. Williamson meg közben azt üvöltötte: "Törjük el a kezét a kis rohadéknak!" Én meg annyira röhögtem, hogy képtelen voltam lefotózni az eseményt. A végén még egyszer megtapsoltatta a srácot és azzal búcsúzott, hogy mindent komolyan gondolt - amit a kalapács előtt mondott. 

A 3. napról szóló beszámoló hamarosan.