A legnagyobb Észak-európai hajón kápráztathattam el a kedves utazókat, akik zömében Németországból, Norvégiából és svédországból érkeztek, de akadt pár orosz, angol és amerikai asztaltársaság is. A munkaidő 3 óra volt, 30-45 perces felvonásokban, melyeknek időpontjai előre meghatározottak, viszont ezeket rugalmasan kezelhettem. Ennek a felállásnak az a hátránya, hogy fel van darabolva az ember napja, illetve sokszor kell átöltözni, előnye viszont, hogy kialakítható egy rendszeres napirend, illetve el lehet kerülni a kimerültséget.

Az első pár nap nagyon hosszúnak tűnt, aztán utána egyre jobban felgyorsultak a napok és a végére azt sem tudtam hányadika van; azt gondolom a két hét ideális, erre a fajta munkára.

Általánosságban elmondható, hogy nagyon pozitívan reagáltak az emberek, nyilván belefutottam pár részeg asztaltársaságba, illetve olyan emberekbe, akik nem voltak vevők egy jó kis close up műsorra. Semmiképpen sem akartam túlozni, így összeszámoltam pontosan: 25 különböző rutint gyakoroltam a két hét alatt, ha beleveszem a gageket és a ritkább effekteket, akkor 30 trükkről beszélhetek. Azt gondolom, nagyon jó, hogy ennyi embernek bűvészkedhettem naponta, mert láttam, mire hogyan reagálnak, min kell javítani, hol nem stimmel a story. Egyszóval ez egy jó lehetőség az élő gyakorlásra és a rutinok csiszolására, nem beszélve a sok ötletről (és hiányosságról) amire időközben rájöttem...

Szinte mindig nagy tapsot kaptam, az volt furcsa, ha nem volt taps. Borravalóra sem lehetett azt mondani, hogy kevés, viszont ritkán kaptam, nem elterjedt errefelé, de az idősebb generáció is nagyon értékelte, ha látott egy kis varázslatot.

Az ellátás átlagon felüli: étel a nap 24 órájában, „mi szem szájnak ingere”  minden volt. Közösségi szoba, TV-vel, dohányzó-terem, társasjátékok, konditerem, szauna, mozi... Bárhová mehettem, egy-két kivétellel, ami abszolút nem korlátozott abban, hogy szabadidőmet hasznosan eltöltsem. Alkohol fogyasztása tilos, azt gondolom ezt nem kell jobban kifejtenem, hogy miért.

„Művésztársaim” szerencsére nagyon jó fejek voltak, így sosem kellett egyedül malmoznom, mindig valaki feldobta az estét. A Show egy nyolc fős musical csapatból állt, ezenkívül voltak bárzongoristák, gitárosok, latin táncosok, akrobaták, jazz band. A 13. emeletre gyakran kilátogattam (SunDeck), ha egy kicsit levegőzni akartam, itt mindig találtam egy-két társalogni kívánó sirályt. A többi előadóval beszélgetve egyetértettünk abban, hogy érdemes mindenkinek találni egy helyet a hajón, ahova szívesen megy, amit a sajátjának érez.

Az én meglátásaim, tapasztalataim a close up bűvészkedéssel kapcsolatban, talán hasznos lehet nektek a későbbiekben:

• Ne bűvészkedj részegeknek
• Amikor azt gondolod, hogy elég lassan csinálod a trükköt, lassítsd le még jobban...
• Minden asztalnál más-más emberek emberek ülnek, tehát mindig fel kell venni az adott asztal „ritmusát”. Szerintem ez a legnagyobb kihívás: megtalálni minden társaságnál, hogy mit kell csinálni és kinek. Általában a reakciókból kiszűröm, ki az, aki a legjobban reagál (mindig van egy), és annak csinálom a következő trükköt, jelemzően olyat, ahol a kezében történik a csoda, ezután már a többiek is fogékonyabbak lesznek. David Stone, Real Secrets of magic dvd-jén található erről anyag, de biztos vagyok benne hogy kedves Szabó Gábor tud nektek forrásokat mondani a table hopping lélektanáról...
• Nehezen használhatóak azok a trükkök, ahol bonyolult a set-up, esetleg egy asztalnál meg lehet csinálni (akik „megérdemlik”), mert  ott ütni fog.
• Annál erősebb a hatás, minél rögtönzöttebbnek tűnik a trükk, nem beszélva arról, ha véletlenül  a néző prompt kívánságát tudod teljesíteni (erről Botond korábban egy egész cikket írt, ha jól emlékszem)
• Érdemes megkérni a pincéreket, hogy ne akkor hozzák a számlát/italt, amikor a trükk közepén vagy, nem egyszer teljesen lerombolták, az oly nehezen felépített kapcsolatot asztalkámmal. Mint utólag megtudtam: illik tudni a pincérek line-up-ját, tehát, hogy milyen alakzatban veszik fel a rendeléseket.
• Újra és újra előfordul, hogy egy effektet sokszor megcsinálok, és érzem, jogy valami hiányzik, nincs a végén a WOW. Ilyenkor két dolog történhet: vagy visszarakom a polcra, vagy addig változtatok rajta, amíg nem érzem a végén, hogy ez most ütött. Sokat bajlódtam például a two-card switch-el, - a néző aláírt lapja és a te aláírt lapod helyet cserél egymással – míg végre sikerült egy olyan verziót kitalálnom, ami megelégedettséggel tölött el.
• A legnehezebb mindig odamenni az asztalhoz. Nem egyszer kellett fejben megerőszakolnom magam, de az alábbi két opener nagy segítségemre volt: fire wallet, d-light.
• Nagyon fontos a zsebek pontos kialakítása, mit hova raksz. Érdemes a zsebeket belül elválasztani, így kétszer annyi rekeszed van, mint egy mezei öltönyben. (Joachim Solberg mutatta először, ha jól emlékszem)
• Ha egy asztal nem fogad el, bármit csinálhatsz, akkor sem fognak elájulni tőled. Ilyenkor a lehető leggyorsabban menekülni kell, ha valaki úgy gondolja, lehet egy-két előre begyakorolt line-t bedobni, amennyiben az elismerés leghalványabb jele sem látható. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy váratlan vendégek vagyunk és nem tudjuk, hogy milyen beszélgetést szakítottunk félbe, illetve, hogy milyen hangulatban vannak az emebrek. Azt gondolom egy kis rutinnal, ezek a szituációk könyebben ekerülhetőek. Ne feletsd el, hogy te amikor bűvészkedsz egy asztalnak, szórakoztatni szeretnéd őket. Ha ők nem tartanak rá igényt, vagy nem értékelik, az az ő dolguk, neked ezt nem szabad személyed elleni sértésnek venned és büszkén, mosolyogva hagyd ott az asztalt (igen, utána nyugodtan szétverheted a box-zsákot otthon, odaképzelve a fejüket). Nem egyszer előfordult, hogy a következő asztalnál nagy sikerem volt és az elutasító asztal is kerekre nyitott szemmel figyelte az eseményeket. MAGIC!