A bűvészek között van néhány, aki már-már megszállottan törekszik arra, hogy erősítse a nézőben a hatást és nem sajnál ennek érdekében akár aránytalanul nagy erőfeszítéseket tenni. Szerintem nagyon érdemes törekedni arra - nyilván elsősorban close-up-nál - hogy a nézők spontán "kívánságait " teljesítsük. Ugyanis ezek a kívánságok, általában kiszámíthatóak és az általunk kívánt irányba "terelgethetőek". Nem akarok hosszas elméleti fejtegetéseke belemenni, vagy tanulságokat levonni, csak néhány példával szeretném illusztrálni, hogy mire gondolok.

Michael Close Card warp rutinja végén (miután a papírpénzbe tekert hosszában félbehajtott kártyalap többször átfordult) a szokásos módon kettétépi a lapot. Viszont hogy a nézők a kártyát vizsgálva ne juthassanak el könnyen a megoldáshoz: még egyszer eltépi a két fél kártyát egy gag keretében. Egy darabig csinálta így a mutatványt, aztán egyszer egy néző a következőt kérdezte: "eggyé tudná újra varázsolni?". Erre minden normális bűvész lerázná a nézőt és menne a következő asztalhoz, majd meg is feledkezne az esetről. De Close inkább kitalált egy módszert az összeillesztésre és most a következőképpen csinálja a mutatványt: megcsinálja a trükköt, a négyfelé tépést. Előkészül az összeillesztésre, de csak akkor csinálja meg, ha egy néző rákérdez, hogy egybe tudja-e rakni. Egyébként továbblép a következő trükkre. Elsőre furán hangozhat: minek készül elő mindig egy olyan trükkre, amit lehet, hogy 10 asztalból csak egynél fog bemutatni. Vagy lehet hogy egynél sem, ha nem "szól be" valaki. Viszont nézzük fordítva a kérdést. Mi játszódik le abban a nézőben, aki beszól a bűvésznek: eszébe jut valami, amit félig poénosan felvet, mert tudja, hogy úgysem fogja tudni a bűvész megcsinálni. Ő előre begyakorolt trükköket csinál, nincs felkészülve arra, hogy spontán megcsináljon BÁRMIT, amit a nézők kérnek. Viszont a bűvész ezután megcsinálja azt, amit ő kért. Pedig néhány másodperccel korábban még ő sem tudta, hogy ezt fogja kérni. Ezt azt az illúziót keltheti a nézőkben, minta a bűvész tényleg bármit meg tudna csinálni.

Tommy Wonder még tovább ment. Biztos ismerős mindenkinek az a néző, aki egy-egy table hopping fellépés alkalmával "követi" a bűvészt, hogy mégegyszer megnézve a trükköket (jó esetben hátulról) többet tudjon meg. Vagy a nézők, akik átlesnek a szomszéd asztalhoz, hogy vajon ott is ugyanazt csinálja-e a bűvész. Tommy Wonder miután megcsinálta egy asztalnál a vad kártyák mutatványt és mondjuk a kőr ötösökből pikk bubit csinált, átment a következő asztalhoz, ahol pikk bubikat vett elő és azok változtak káró nyolcasokká. Öt készlet vad kártyát használt, ahol az egyik készlet kiinduló lapja megegyezett az előző végével. Mennyi az esélye, hogy egy néző egymás után öt alkalommal végignézi a mutatványt? Nem sok, de ha mégis megtörténik, az az egy néző biztosan vakarni fogja a fejét ahelyett, hogy azt látná, hogy mindig ugyanazok a lapok változnak ugyanazokká a lapok folyamatosan más kártyákká változnak. Ez jelentősen felerősíti a trükk hatását és megnehezíti a metódus leleplezését. (Mondjuk praktikus oka is van: így nem kell resetelni minden asztal után vagy a nézők előtt mutatvány közben.)

Az első két példában az előadó tudatosan készült, van viszont amikor a véletlennek köszönhetően pottyan az ember ölébe a lottóötös. Rick Merill egy étteremben mikrózott, és elő volt készülve a FISM flash használatára (aki nem ismeri: ezzel tárgyak eltűntetésekor, megjelentetésekor villanó effektet lehet produkálni). Nem használta egész este, aztán egy asztalnál megkérték, hogy csináljon róluk egy fotót - és már nyújtották is felé a fényképezőgépet. Ő egyből kapcsolt és ahelyett, hogy elvette volna a szeméhez emelte a kártyapakliját és fényképezést imitálva vele "villantott". Az asztalnál ülők döbbenten meredtek rá, még a rendes fényképezésről is megfeledkeztek.

És végül egy személyes történet. Úgy 2 éve egy óvodában tartottam műsort. A produkciót a szülők is annak rendje és módja szerint végignézték. Miután összepakoltam a kellékeket pár apuka odajött kérdezősködni és a szokásos "hogyan kezdted", "hogy csinálod" kérdések után az egyikük félig meddig poénosan elővett egy ezrest és megkérdezte: "nem tudnál ebből varázsolni egy húszezrest?". Namost annyit kell tudni a dologhoz, hogy műsorok alkalmával nálam mindig van olyan trükk, amit szervezőknek/névkártyakérőknek lehet csak úgy mutatni műsor előtt/után. Többek között a TT-be hajtogatott húszezres is mindig a zsebemben lapul. Most is ott volt. Tehát tudtam, hogy most megütöttem a főnyereményt, de azt is, hogy ha nem játszom ki jól a dolgot, a hatás közel sem lesz akkora, mint lehetne. Elkezdtem neki elmagyarázni, hogy ez sajnos lehetetlen, ugye mi bűvészek csak ügyes trükköket csinálunk nem csodákat. Nyilván ha meg tudnám csinálni nem itt tartanék előadást. Viszont tudok mutatni a pénzzel valami mást. Megcsináltam az összehajtogatom a pénzt és mátyás király a fejére áll rém egyszerű kis trükköt. Ezzel lényegében minimálisra sikerült csökkentenem az elvárásokat arra, hogy esetleg valami meglepőt látnak a bankjeggyel. Aztán elkezdtem a szokásos bill switch ruint, közben újra előhozva és kihangsúlyozva, hogy lehetetlen egy kölcsönkapott bankjegyet átváltoztatni egy szabadon megnevezett címletűvé. Közben persze már át is változott a pénz húszezressé. Aztán szinte szünet nélkül elmondtam, hogy most valószínűleg csak a fény úgy esik rá, és emiatt láthatnak mást, de ez valójában egy ezres, amit az előbb kaptam kölcsön - és ekkor már újra az volt a kezemben. A négy alkalmi nézőm csak állt ott tátott szájjal, és némán bámult maga elé. Felmérve, hogy ezt úgysem nagyon tudnám bármivel überelni: felkaptam a táskámat, elköszöntem és eljöttem. Ez volt az egyik olyan pillanat, ami miatt úgy érzem érdemes volt elkezdenem bűvészkedni: máig előttem van az a négy döbbent arc.