Ez az az érzés, amit minél régebb óta bűvészkedik valaki, annál ritkábban érez. Viszont annál inkább szeretné átélni. Mikor elkezd valaki bűvészkedni, szeretné tudni az összes létező trükk megoldását. Mindent azzal szemmel néz, hogy megpróbálja kitalálni a mutatványok megoldását. (Gondolkozott már rajta valaki, hogy lényegében egy bűvészt néző szakmabeli és a legdurvább heckler között mennyire kicsi a különbség?!) Viszont ahogy bővül a tudás, úgy lesz egyre kevesebb a csodálkozás élménye. Valami ahhoz hasonló dolog lehet ez, mintha egy drogfüggő csak olyan szertől tudna beállni, amilyet még nem használt. Nagyon hamar eljönne az a pillanat, amikor már nagyítóval kell keresgélni a különlegességeket.
Viszont az igény megvan szerintem mindenkiben. Velem egyre gyakrabban van, hogyha látok egy magával ragadó előadást, egy gyönyörű mutatványt, akkor egyszerűen nem érdekel, hogy hogyan csinálja. Persze azért nehéz a régi beidegződésektől megszabadulni és megállni, hogy elinduljon az ember agya a megoldást kutatni. De talán mindenkinek érdemes lenne kicsit kipróbálni, hogy mi az, amit mi bűvészek elvárunk a nézőktől: vagyis hogy csak csodálkozzanak és ne a megoldást kutassák.
Íme ehhez egy gyakorlat: nézd meg az alábbi minimál előadású, de hatásos trükköt. És a végén ne gondolkozz rajta, hogy hogy van. Ne nézd meg újra a videót, fogódzókat keresve. Ne kérdezd meg bűvészbarátaidat, hogy ők tudják-e hogy van. És ne keress rá torrenten és töltsd le, csakhogy megtudd a megoldást.
Ugye, hogy nem is olyan könnyű?