Miután nemrég az USA-ban - sokadik országként - immár hivatalosan is művészetté nyilvánították a bűvészetet úgy gondoltam összefoglalom, hogy miért nem művészet az amit csinálunk.

Ugyanis a bűvészet szerintem nem művészet. Mondom is hogy miért. Az, hogy mi számít művészetnek szerintem nagyon egyszerűen megfogható: van-e valami mondanivaló, amit a művész át akar adni a befogadóknak vagy nincs. Az a művészet amikor van mondanivaló, de ez se nem végtelenül leegyszerűsített és szájbarágott se nem teljesen elvont és csak nagyon kevesek által megérthető. Azt tekintem művészetnek ami valahol a két véglet között van, vagyis van egy viszonylag széles réteg számára befogadható kellően komplex üzenet amit a művész alkotásán keresztül el szeretne juttatni a nézőkhöz/hallgatókhoz. De ezt a mondanivalót a művészek nem közvetlenül mondják el, hanem többek között az irónia, a túlzás, a feszültségkeltés és a konfrontáció eszközeivel. Hiszen a művészet az, ami a sorok közé van írva (pontosabban az, ami nincs odaírva.) És az teljesen irreleváns, hogy szimpatikus-e nekem az üzenet vagy egyetértek-e vele, mintahogy az is, hogy minden rétegét megértem-e. Mivel ennek az üzenetnek kicsit más és más aspektusai fognak lecsapódni mindenkiben, de pont emiatt beszélünk művészetről. Így lehet művészet például egy stand-up comedy monológ, egy rapszám, egy lámpaoszlopra ragasztott matrica és egy youtube video is.

Namost a bűvészettel a helyzet a következő: néhány kivételtől eltekintve itt nincs üzenet. Nincs semmi gondolatunk a világról amit át szeretnénk adni másoknak. Mi csak szórakoztatunk: vicceseket mondunk, meglepő dolgokat csinálunk. A legjobb esetben is a mondanivalónk mindössze ennyi: "nézd, milyen ügyes vagyok". 

Most nyilván jöhetnek az ellenérvek, hogy dehát ott van Lance Burton ő aztán tényleg gyönyörűen, művészi szinten jelenteti meg a galambokat. Vagy ott van Mirko, akinek sírva fakadnak az emberek a műsorán olyan szép, na nehogy már ők ne lennének művészek! Sajnos van egy rossz hírem: egyikük sem művész. Mint ahogy napjaink sokak által művészként emlegetett koreai manipulátorai sem azok. Nem szabad ugyanis összekeverni a művésszettel azt, hogy valaki valamit tökéletesen, gyönyörűen vagyis úgymond "művészi szinten" csinál. Azt, amikor valami nagyon jól néz ki, nagyon szépen meg van csinálva, de nem akar mondani semmit máshogy hívjuk: ez az iparművészet. Iparművészeti termék lehet egy lámpa, egy kávéfőző meg egy bűvészműsor is. Lance Burton és Mirko iparművészek: tökéletességig fejlesztették azt, ahová el lehet jutni mondanivaló nélkül. És ebben nincs semmi bántás, irigység vagy értékítélet: mindkettőjüket a szakma legnagyobbjai közé sorolom, de tény, hogy egyiküknek sem volt soha célja művészként megnyilvánulni és művészi üzenetet átadni a nézőknek. Mirko-nál érdemes még elidőzni egy kicsit, ugyanis az ő műsora kétségtelenül érzelmeket vált ki a nézőkből, meghatódnak rajta az emberek: itt azért már felmerül a kérdés, hogy nem lehet, hogy mégiscsak művészet az ami érzelmeket vált ki az emberekből. De itt is nem a válasz: amit Mirko és sok más bűvész is csinál az az érzelmek kicsikarása a nézőkből. Nála nincs más cél, minthogy amit csinál az aranyos, megindító és megható legyen. Ugyanez a helyzet Kevin James hóesésénél és David Copperfield nagypapát emlegető mutatványainál is. Nincs semmiféle üzenet, csak egy sokak által könnyen átélhető, jellemzően gyerekkori emlékeket előhívó giccsözönről, ami bár működik, de ha csak egy kicsit is megkapargatjuk a felszínt akkor kiderül, hogy nincs mögötte semmi. 

Vannak ugyan sokszor próbálkozások "sztoris" műsorszámok létrehozására, de ezek a legjobb esetben is a pornófilmek művészi színvonalán mozognak: van valami rövid kis sztori meg kosztüm, de aztán ennek hamar vége van, és az előadó előveszi a golyókat/kártyát/érméket és következik a szokásos manipulációs blokk.

Akkor nézzük azokat a példákat, amikor mégis művészet lesz a bűvészetből: jöjjön Penn & Teller. Egyik kitűnő példa a kézügyességi bűvészetről szóló produkciójuk, ahol zseniális módon a bűvészetet kifordítva annak fonákját mutatják be, vagyis ahelyett, hogy eltitkolt módszerek segítségével valami meghökkentőt adnának elő, egy teljesen hétköznapinak tűnő mozdulatsor látszatát keltik komplex de többségében teljesen felesleges módszerekkel. Ezzel részben a bűvészetet parodizálják, de ugyanakkor kiválóan alkalmas ez a produkció arra, hogy a nézők analógiákat találjanak más saját élményeikre, amiknek megkérdőjelezhetik a valóságtartalmát. Külön érdemes megemlíteni, hogy mivel a művészi mondanivaló megkövetelte: itt egyszerűen megszegték a bűvészi titoktartást, hiszen pont a produkció és a mondanivaló lényege veszne el itt a titkolózással. Nekik persze sok más produkciójukat is lehetne még példaként hozni.

De szerintem már a művészet határán mozog például Rudy Coby zseniális Copperield paródiája is, ahol egyszerre figurázza ki a Mestert és mutatja meg, hogy mennyire közhelyes és nyálas tud lenni sokszor, de ugyanakkor egyfajta játékos tiszteletadásként is felfogható ez a produkcó Copperfield munkássága előtt.

Vagy itt van Barry & Stuart Monologue című produkciója. Az előadó belső monológját halljuk itt félelmeiről, szorongásairól, miközben párhuzamosan trükköt mutat be. Az előadóról időközben megsejtjük, hogy valószínűleg skizofrén, enyhe paranoid tévképzetekkel. Annyira organikusak itt a mutatványok és annyira a mondanivalót egészítik ki és folytatják tovább, hogy szinte fel sem tűnik, hogy bűvészműsort nézünk.

A legtöbb művészet kategóriájába eső produkcót pedig a színdarabok között lehetne mondani. Nekem erre kedvenc példám a Paul Kieve által létrehozott, H.G. Wells Láthatatlan ember című regényéből készült színházi előadása, ami hemzseg az illúzióktól és bűvésztrükköktől - lévén egy láthatatlan embert kell megjeleníteni szinte végig. De azért ezek inkább színdarabok trükkökkel kiegészítve, mint bűvészelőadások. 

De én a művészet kategóriájába sorolom Derren Brown utóbbi években készült tv specialjeit is, ahol a nézőket középpontba állítva manipulálja őket és veszi rá bankrablásra, festménylopásra, gyilkosságra vagy épp hiteti el velük, hogy itt a világvége. Igaz, ezek viszont már bőven túllépnek a bűvészet vagy a mentalizmus keretein.

És persze még nyilván ti is tudnátok néhány példát mondani, de ne felejtsük el, hogy ezek voltak a kivételek. Azért mondjuk további öt vagy tíz példa felhozására már komoly gondot okozna a legtájékozottabb bűvészeknek is, egyszerűen azért, mert annyira kevés ilyen produkció van amit a világon valaha bűvész létrehozott és valóban művészetnek tekinthető. Szerintem elmondhatjuk, hogy vannak néhányan, akik be mertek lépni azon az ajtón, amin túl már a valódi művészeti alkotások vannak, de azért senki nem merészkedett még itt túlságosan messzire.

Igaz, hogy mi is mint sok szórakoztató előadói műfaj képviselői képesek vagyunk elfeledtetni rövid időre a nézőkkel a sárga csekkeket és napi problémákat, de ez a művészettől még nagyon-nagyon messze van. A bűvészet az esetek nagy többségében nem művészet. És ezzel nincs is semmi baj. Nem kell mindennek művészetnek lennie. Nem kell, hogy mi bűvészek azon görcsöljönk, hogy márpedig igenis amit csinálnunk az művészet, az van olyan jó és magasztos dolog mint a festészet meg a színház meg a zene. Igazából szerintem legbelül mindannyian érezzük, hogy ez nem így van, de olyan jó dolog lenne tényleg igazi művésznek lenni. Azért vígasztalásképpen elmondom, hogy a festmények, színielőadások, és zenék nagy töbsége sem művészet. A legtöbb "műalkotás" vagy azért nem művészet mert a "művészen" és néhány haverján kívül senki nem érti, hogy mit is akarhatott ezzel mondani. Vagy annyira primitív a mondanivaló, hogy az már nem műalkotás, mert az üzenet szó szerint megegyezik azzal amit szeretne, hogy gondolj róla (például: "szerelmesnek lenni jó", "a halál szomorú dolog" stb.). De a legtöbb "műalkotás" azon csúszik el, amin a bűvészet is: igazából nincs tartalom, nincs mondanivaló. Akkor miért tekinthetők a fent nevezett műfajok mégis művészetnek? Mivel ezeknél a művészeti ágaknál mások az arányok mint nálunk: igaz, hogy ezekben a műfajokban százezerszámra jönnek létre minden évben a művészeti alkotásnak hitt produktumok, amik valójában nem azok, viszont minden évben százával, ezrével születnek a valódi művészeti alkotások. A bűvészetben talán ha évente születik tizes nagyságrendben ténylegesen művészeti alkotásnak tekinthető dolog, akkor sokat mondtam. A bűvészet egy eszköz, és ugyanúgy ahogyan ha egy csavarhúzót használóinak 99,9999%-a csavarok behajtására használ és van valaki aki mondjuk vezényel vele, akkor hiába alkalmas rá az eszköz szerintem jogosan szerszámként és nem zenekari eszközként érdemes tekinteni rá. 

(A fenti festmény Fabrini Crisci: Balcony című alkotása.)