.jpg)
A címben szereplő provokatív kijelentés a hvg kiadásában megjelent Mi a bőgés? című marketingel foglalkozó könyvben található írás címe. Természetesen az egész vélemény tele van nagyon erős "marketinges" túlzásokkal - elsősorban az új utak keresésére akart motiválni a szerző, de szerintem érdemes elolvasni. A képen egy ritka Houdini-fotó látható: egy fiatalkori kép amin a bilincsek királya épp bűvészműsort ad elő.
Egy kis bűvészettörténeti adalék: Houdini fiatalon sokmindennel próbálkozott: volt artista, erőművész, bűvész, tartott spiritiszta szeánszokat. Az igazi nagy áttörést az hozta meg számára, hogy elkezdte a spiritiszta mutatványokban használt kötözéseket (amikor a médiumot lekötözik és ennek ellenére tárgyak mozognak) önálló mutatványként bemutatni. Ezzel egy tejaesn új műfajt hozott létre: a szabadulóművészetet. A másik fontos elem, hogy Houdini egy marketing zseni volt: hihetetlenül jól ráérzett korának média igényeire (a képes újságok megjelnésére) és az első perctől tudatosan építette saját legendáját.
A szemfényvesztés történetének ismerői teljes mértékben egyetértenek abban, hogy Houdini elcsépelt, gépies trükköket adott elő, kevés jelét mutatta a tehetségnek, és szinte egyáltalán nem rendelkezett a kor nagy bűvészeire jellemző kisugárzással.
Ennek ellenére tízből tíz amerikai Houdinit fogja megnevezni, ha megkérik, mondjon egy híres bűvészt.
Szóval hogy csinálta? Hogyan ért el egy csapnivaló bűvész ilyen elsöprő sikert?
Egyszerű a válasz. Nem is volt bűvész.
Harry Houdini egy egészen újfajta szórakoztató műfajt talált fel. Nem is bűvész volt, hanem szabadulóművész. A tömegek nem azért tódultak az előadásaira, hogy megnézzék, amint félbevág egy nőt. Az nyűgözte le az embereket, hogy csúfot űzött a halálból, és hogy ő maga volt előadása legfőbb kelléke.
Az egyik legszenzációsabb előadására Angliában került sor. Houdinit "párbajra" hívta egy neves lakatos - (ilyet azért nem mindennap lát az ember), hogy szabaduljon ki egy újfajta, bombabiztos bilincsből. Houdini először habozott, de a közönség unszolására végül elfogadta a kihívást.
Miután fél órát töltött a színpadon elhelyezett szűkös fülkében, Houdini újra a nézők elé lépett, és megkérte, vegyék le róla a bilincset, hogy levehesse a súlyos gyapjúkabátját (izzadt a hőségtől), majd tegyék rá vissza a bilincset. A tömeg dühödten tiltakozott, nem hagyták, hogy Houdini átverje őket. Houdini a szokásos rendíthetetlen nyugalmával előhúzott a fogával egy borotvapengét a kabátzsebéből, majd a közönség szeme láttára drámai mozdulatokkal miszlikre aprította vele a kabátját. Grimaszolva tért vissza a fülkébe. Egy óra elteltével győzedelmes mosollyal, a kinyitott bilincset a feje fölött lóbálva lépett ki a színpadra.
Amikor Houdini úgy döntött, hogy bűvésztrükkök helyett szabadulómutatványokra fog szakosodni, szakmai öngyilkosságnak tartották az ötletét. A szabadulómutatványoknak nem volt piaca. Nem volt rájuk kereslet. Azelőtt soha senki nem csinált ilyet. Nem tudta, mennyire érdekli az embereket, milyen hosszúnak és milyen nehéznek kell lennie egy ilyen mutatványnak.
Ki gondolta volna, hogy Houdini sikeres lesz azzal, hogy egyelen trükk kapcsán másfél órát tölt el egy bezárt szobában, a közönség szeme elől elrejtve? Hol van az megírva a bűvészek kézikönyvében, hogy a hírességhez vezető út az, ha nemcsak a megoldás, hanem az egész mutatvány átverés' (Houdini maga készítette a bilincset, és fizetett a lakatosnak, hogy az hívja ki őt - amikor elérkezett az idő, egy perc alatt kinyitotta a zárat.)
Néha ijesztőnek tűnik az eredeti megoldás, amikor úgy tűnik, egyáltalán nincs is megoldás. Mégis gyakran így aratnak sikert a bátrak, miközben a tömegek kudarcra vannak ítélve.
