Sokszor kerül elő itt a blogon is, hogy ki mennyire eredeti dolgokat csinál, vagy hogy mekkora művészi szabadsága van egy bűvésznek. Magvas cikkek, néhány komment. Aztán megy mindenki a dolgára: haknizni.

Mennyire lehet művészkedni egy hakniban?

Sokféle rendezvényre hívnak bűvészeket fellépni, de általában egy közös dolog van ezek között: a közönség egy adott eseményen vesz részt és kap "ajándékba" egy műsort. Sokszor nem is tudják előre, hogy milyen jellegű műsorra számítsanak. Ezt Holcz kolléga szokta röviden a címben lévő módon összefoglalni. A bűvész feladata: egy olyan szórakoztató előadást tartani, ami a közönség nagy részét leköti és szórakoztatja.

Hogy miért mindenki szinte ugyanazokat a mutatványokat csinálja?

Mert ezek működnek. Évtizedek (de van ami évszázadok) alatt, több millió alkalommal lettek tesztelve. Nyilván sok százezer más mutatvánnyal is próbálkoztak emberek, de ezek nem állták ki az idő próbáját. Nem működtek annyira jól, elfelejtődtek. Ami maradt: azok a mutatványok amik praktikusak, a nézőket érdekli és leköti a plot-juk, nem túl átlátszó a metódusuk és ha kicsit sótlanul adod elő, valamilyen szinten még akkor is szórakoztatóak. Természetesen bele lehet és kell is vinni egyéni ötleteket, poénokat az előadásba, lehet fejleszteni a metóduson, de a plot-on nem célszerű nagyon változtatni.

De miért pont a bűvészetben lenne ez másképp?

Egy musical slágerekkel haknizó énekes, egy operetthaknista, vagy egy ex megasztáros/x-faktoros valószínűleg ugyanúgy hasonló repertoárral haknizza végig a rendezvényeket. Miért pont a bűvészeknél lenne gond, hogy a kínai karika-papírtépés-kötélvágás-six card repeat kombóval dolgozik szinte mindenki? A haknista színészek és énekesek is tarthatnak önálló József Attila vagy Edith Piaf esteket, és ekkor előadhatnak akár saját költeményeket és dalokat is, de hacsak nincs valami nagyon nagy saját slágerük a hakniban akkor is a New York, New York-ot és a Walking on Sunshine-t fogják énekelni.

A rádiók vajon miért ugyanazt az 500 számot játsszák vég nélkül? Slágert írni nagyon nehéz és kicsit kiszámíthatatlan dolog. Kicsi az esély rá, hogy jobb trükköt találj ki mint a kínai karikák. És ha sikerül is, évtizedekbe telhet amíg ki tudsz fejleszteni egy komplett műsornyi kiváló saját trükköt, vagy teljesen egyedi előadásmódot. És addig mivel töltöd ki a műsor többi részét? És csak azért egy gyengébb trükköt bemutatni, mert az saját szerintem igencsak ésszerűtlen. Egy hakniban szerintem nincs és nem is lehet nagyon tér nagyon az egyénieskedésre, a saját fantasztikusnak gondolt fejlesztésekre, művészi mondanivalóra. Természetesen más a helyzet ha saját estet tartasz, vagy már akkora név vagy hogy rád vesznek jegyet: ekkor természetesen a saját egyéni mutatványaidra és különleges előadásmódodra kíváncsiak. 

Nemrég jelent meg egy könyv (Magic Shows - 35 Years of Programmes from Daniels to Derren címmel), amiben egy bűvész az elmúlt 35 év legjelentősebb Egyesült Királyságban tartott bűvészelőadásainak programját gyűjtötte össze. Nem kis nevekről van szó: Paul Daniels, Penn&Teller, Derren Brown, Copperfield és számos más kiváló előadó. Tudjátok, hogy mik voltak a leggyakrabban általuk bemutatott trükkök? Kötélvágás, újságtépés, Six Card Repeat, Bill in Lemon, Book Test, Metamorphosis, Origami (és mondjuk számomra érthetetlen módon a Magic Square is bekerült a top listába). Nyilván csinált mindenki saját, egyéni mutatványokat is, de a klasszikusok valamilyen formában mindenkinél szerepeltek.

Nemrég Obama beiktatási bálján mikrózott 25 vezető bűvész (Ammartól Josh Jayen át Ortizig) és tudjátok miket csináltak? Szivacslabdát, karikákat, ambiciózus kártyát, Chup Cupot, Triumphot, Bill Swichet és Ring Flightot. De bizony még David Blaine és Dynamo is ezekhez a mutatványokhoz nyúl, ha haknizni megy.

There is a reason classics became classics.