Gyakorlatilag mióta tv létezik, vannak benne bűvészek. Ugyanúgy ahogy a mozi megjelenésével is szinte egyidőben jelentek meg a vásznon kollégáink. De nyilván csak a bűvészek egy töredéke jutott régen és jut ma is lehetőséghez ezekben a médiumokban. Így az sem új jelenség, hogy azok a bűvészek akik nem szerepelnek tömegek otthonában kritikusak a képernyőn látható szakmabaliekkel. Manapság Európában kétségkívül Dynamo a legnagyobb és legismertebb tv-s bűvész és bizony a szakmabeliek többsége nem igazán kedveli őt és azt amit csinál. És ezt nem lehet kizárólag az irigységgel magyarázni ("miért ő van ott és nem én"), mert például jó 10-15 évvel ezelőtt, amikor David Copperfield volt a tv-s bűvészet felkent főpapja, akkor a szakma nagy része szerette és elismerte őt. Persze akkor is voltak kritikus hangok, de csak elenyésző arányban. Nézzük meg mi lehet ennek az oka!

Amerikában talán Mark Wilson neve jut mindenkinek eszébe, amikor az első jelentős tv-s bűvészről kérdezik. Ő gyakorlatilag beveitte a klasszikus színpadi bűvészetet és illúziókat a tv-be, aztán jött Don Alan és bevitte a close-up bűvészetet a tv-be. A 70-es években pedig jött Doug Henning és hippi szerelésben, nagy vigyorral és színes kellékekkel mindent megváltoztatott: újszerű, az akkori idők fiataljaira jellemző stílusban beszélt és viselkedett és rengeteg klasszikust újragondolt és új köntösbe öltöztetett. Őket a bűvészek mind imádták és nagyra tartják ma is. A 80-as években pedig egy új fiatalember ért a csúcsra: David Copperfield, aki először a musicalek világát próbálta behozni a tv-be, de aztán hamar megtalálta a saját hangját: bőrdzsekiben, motoron majd később a védjegyévé vált pólóra húzott kigombolt ingben ő lett a bűvészet popsztárja. Vele ért el oda a tv-s színpadi bűvészet, ahová talán már sosem fog újra (bár ki tudja, lehet, hogy 10-15 év múlva már mindenki ráun az utcai close-up bűvészekre és megint ez jön divatba.). És hogy miért volt nagy a respektje bűvészkörökben?

Mert még azok is akik nem szerették a stílusát elismerték, hogy az amit csinál az tökéletes. Az, hogy annál ahogy ő csinálja azt az adott trükköt egyszerűen fizikai képteleség azt jobban megcsinálni. Kicsit olyan ez, mint mikor az ember keresztrejtvényt fejt és megtalálja a helyes megoldást: tudja, hogy nem kell tovább keresni más szó után, mert megvan az ami pontosan odaillik. És ez a mai napig igaz. Tessék megnézni bármit, amit a 80-as évek vége és a 2000-es évek eleje között csinált. Legyen szó a repülésről, helycsereládáról, kényszerzubbonyból való szabadulásról, asztaltáncoltatásról vagy egy egyszerű kötélvágásról: el lehet mondani, hogy ezeknél a trükköknél a mai napig az ő előadásai számítanak etalonnak. Mert mind bűvész szakmailag, mind koreográfiát vagy poénokat tekintve minden a helyén van. És lehet, hogy ma más zenére vagy más stílusban adnák elő ugyanezt, bizony a lényeget tekintve elmondható, hogy a színpadi illúziók terén nem nagyon akadt senki aki egyáltalán csak megpróbálhatott volna a helyébe lépni. 

A 90-es évek végén azonban jött egy David Blaine nevű fiataleber, aki megcsinálta David Copperfield tökéletes ellenpontját: nem színpadon, füst, fények és gyönyörű táncosok között lépett fel, hanem felvett egy farmert és egy pólót és borostásan kiment New York utcáira kártyatrükköket mutogatni. Amire igazán zseniálisan ráérzett, az az volt, hogy megfordította a kamerát: a tv előtt ülők nem azt nézték, hogy a bűvész milyen fantasztikus trükköket mutat, hanem azt, hogy a nézők erre hogyan reagálnak. Műsorának a nagy része arról szólt, hogy sikítozó, körbe rohangáló és "ómájgádoló" járókelőket mutattak a képernyőn. És a bűvész kimért, alig beszélő személyisége annyira tökéletes kontrasztot teremtett ezzel, hogy elsöpörte a képernyőről a korábban divatos színpadi produkciókat. David Blaine-t is szerették a bűvészek és bár a kezdetektől poénok tárgya lassú, minimalista beszéde, mimikájának teljes hiánya és szegényes előadói szókincse (ami kis túlzással mindössze a look és a watch szavakból áll). Ettől függetlenül a mai napig őt koppintja az összes tv-s utcai bűvész és számos bűvésztrükk kiadó cég. Mivel azért ezt sokkal könnyebb utána csinálni, mint kifejleszteni színpadi illúziókat hamar lettek követői: közülük talán a legjelentősebbek: a krisztus-komplexussal küszködő műmájer rokker Criss Angel, a japán-amerikai Cyrill és az elmúlt években a gátlásos angol srác: Dynamo. És akkor nézzük, hogy miért szeretik őt a nézők és miért nem szeretik a bűvészek!

Dynamo azok számára, akik mostanában kezdtek el bűvészkedni: példakép. Őt látták és látják a tv-ben, gyakran az ő hatására kezdtek el trükköket tanulni. Olyanok akarnak lenni mint ő. Viszont akik régebb óta bűvészkednek, azok többségében nem igazán kedvelik. Ez részben természetes dolog: akik annak idején kezdtek bele a szakmába, azok Mark Wilsont istenítették, nyilván furcsállták, hogy miért van mindenki oda egy Doug Henning nevű hosszú hajú suhancért, aki folyamatosan úgy vigyorog, mintha be lenne szívva és még egy rendes frakkot sem tudott velvenni hanem trapézgatyában és batikolt pólóban ad elő. Szóval nyilván generációs kérdés is ez, de nem kizárólag. 

Dynamót szerintem azért szeretik a nézők, mert nagyn-nagyon emberközeli. Ő tényleg egy átlagos srác az utcáról, akiről tökre el lehet, hinni, hogy ő volt az a szerencsétlen a suliban, akit poénból betettek egy kukába és legurították a lépcsőn (akár igaz az erről általa mesélt sztori, akár nem). És nagyon jól fel van építve a háttérsztorija: például a nagypapa, aki bűvészkedni tanította, szinte minden második adásban előkerül. Ő nem a nagy arcú, ünnepelt bűvész, hanem a szerény, bizonytalan, kicsit érzelmileg sérült srác, akivel könnyű azonosulni és drukkolsz neki, hogy sikerüljön a trükkje. Én azt gondolom, hogy (a jól kitalált és kivaálasztott trükkök mellett) ez az ő sikerének az igazi titka. (Nem véletlen, hogyha megnézzük az utóbbi évek tehetségkutatóinak győzteseit azt látjuk, hogy rengeteg elsőre kicsit esetlennek és amatőrnek tűnő előadó van köztük. Valahogy ezek a karakterek divatosak ma, velük tudnak igazán jól azonosulni a nézők.) És akkor miért nem szeretik a bűvészek? (Ahogy Wyborny Nándor fogalmazott: "Dynamo falra mászik. De én is tőle!".) Azért mert szakmailag meg sem közelíti azt a színvonalat, amit Copperfield vagy akár David Blaine csinált. Sokszor csúnyán dolgozik, van hogy nincsenek kellően begyakorolva a mutatványai és gyakran belecsúszik olyan eszközök használatába amit a szakma inkább tart filmes trükköknek, mint bűvészmutatványoknak. És bár számos újszerű egyedi mutatványt is szokott csinálni, azért elég sok olyan is van, amit már sokan csináltak előtte és nem ritkán szakmailag jobban. Valahogy őt nézve nem az az ember érzése, hogy ezt nem lehetne ennél tökéletesebben megcsinálni, hanem inkább az, hogy ezt, ilyen szinten én is meg tudnám csinálni.  (Ez megint egy másik cikk témája lehetne, hogy hogyan csúsznak bele a tv-s bűvészek egyre többször a beépített nézők és filmes utcai díszletek használatába: nyilván nagy a nyomás, egyre látványosabb trükköket kell csinálni, meg kell tölteni újabb évadnyi műsort trükkökkel). Kíváncsi leszek, hogy azok a bűvészek, akik "Dynamón nőttek fel" mit fognak gondolni róla 5 vagy 10 év múlva. Vajon kinőnek az iránta érzett rajongásból vagy úgy fognak majd rá visszagondolni, mint az én generációm Copperfieldre? 

De addig is, mire ez kiderül én azt gondolom, hogy Dynamót és a mindenkori tv-s bűvészeket nem kell szeretni. Viszont érdemes követni, hogy mit csinálnak, részben mert akár tetszik akár nem ők diktálják a trendeket és alakítják a bűvészetről kialakult képet. És abban is biztos vagyok, hogy nagyon de nagyon jót tesznek a szakmának és ezzel együt minden bűvésznek: bár megnövelik az elvárásokat a bűvészekkel szemben, de tömegek kezdenek el hatásukra bűvészkedni és több helyre hívnak miattuk bűvészeket fellépni. És teljesen mindegy hogy milyen kontextusban (leleplezés, leégett bűvész vagy bulvártéma kapcsán) de minden egyes tv-ben lement bűvészetről szóló perc és írott sajtóban leírt mondat használ a szakmának. Mert napirenden tartja, ráirányítja a figyelmet. És az, hogy ezzel a figyelemmel mihez kezdünk már rajtunk múlik. Éljünk vele, és legyünk hálásak a tv-s bűvészeknek és a döntéshozóknak akik képernyőre teszik és ott tartják őket.