Számomra a legutóbbi Corodini gálaműsorának egy nagy tanulsága van: érdemes keresni az embernek a saját útját. A bűvészekkel ugyanis az a legnagyobb baj, hogy mind egyformák. Kiáll egy öltönyös faszi a színpadra és megcsinálja ugyanazokat a trükköket, mint bármelyik tetszőleges bűvész. Ezzel önmagában nincs még nagy baj, hiszen a világon mindenütt ezeket a trükköket adják elő a bűvészek, mert praktikusak, a nézőket leköti a plot-juk, nem túl átlátszó a metódusuk. Viszont ami nagyobb gond: sokszor még a szöveg és a használt zenék is pontosan ugyanazok és a bűvésznek legttöbször semmiféle a többiektől eltérő egyénisége nincsen. Erre is van magyarázat: ha semmilyen vagy, azzal irritálod a legkevésbé a közönséget, így tud tetszeni a műsorod a nézők közül a legtöbb embernek. Ugyanis, ha már valamilyen lennél, az nyilván a nézők egy részének sokkal jobban tetszene, viszont lenne a közönségnek egy része, akinek egyáltalán nem tetszene amit csinálsz. Ezért hát jobb a biztonság és inkább a többség az öltözőben hagyja az egyéniségét és a színpadon hozza a steril és vegytiszta bűvész figurát. Aztán meg panaszkodunk, hogy egy rendezvényen nem írják ki a bűvész nevét a plakátra. Dehát minek is írnák ki, ha úgyis tökmindegy ki van a színpadon!?

Természetesen ez a probélma nem csak a bűvészeknél jeletkezik: kapcsold be a nap folyamán bármikor a rádiót és tekerj egy tetszőleges adóra: egyéniség nélküli, negédeskedő "műsorvezetőket" fogsz hallani, akik teljesen megkülönböztethetelenek egymástól (talán a bemondó szó jobban leírja azt, amit ezek az emberek csinálnak). És milyen zenéket fogsz hallani? Ugyanazt a néhány száz számot, amit minden más rádió is játszik. Azoknak az előadóknak azokat a dalait fogod hallani, amik a legtöbb hallgató számára elviselhetőek annyira, hogy ne kapcsoljanak el. Ezeket a számokat már szerintem mindenki hihetlenül unja, de ismerjük és megszoktuk őket éshát "mindenki szereti". Úgyhogy hallgatjuk vég nélkül ezeket, nehogy valaki is elkapcsoljon. (Nyilván ezek nem a műsorvezetők, hanem a szerkesztők döntései, de a végeredmény szempontjából ez lényegtelen.)

De sok más előadó is fél önmaga lenni. A hazai stand-up comedysek többsége például reszketve kerül minden olyan poént, amben véleményt kellene mondania valamiről. Mivel úgy gondolják, hogy ha nem a nagy többség által elfogadott vélemény mellett foglalnak állást egy kérdésben, vagy belemennek a politikába akkor a közönség egy része nem fogja őket kedvelni ezért. És ebben igazuk van. De pont ez lenne a lényege az egésznek. Ha ugyanis nem akarsz semmiről véleményt mondani és nem akarod egy kicsit sem megmutatni a saját egyéniséged, akkor minek mész fel a színpadra? Csak és kizárólag pénzt keresni. És aki valamilyen, azt van olyan rendezvény, ahová nem hívják meg haknizni. Ezt is tény. Viszont van olyan, ahová meg pont azért hívják meg mert valamilyen. Viszont saját jogon rád jegyet venni (pl. egy önálló estre) csak és kizárólag akkor fog bárki is ha valamilyen vagy. Mert akkor nem egy bűvészestet akarnak majd megnézni, hanem TÉGED, ahogyan bűvészkedsz. És a kettő között óriási a különbség.

Ha megnézed a legsikeresebb bűvészeket: Dan Sperrytől David Williamsonon át Penn & Tellerig, akkor azt látod, hogy róluk ha valami, akkor az nem igazán mondható el, hogy ugyanolyanok lennének. Csak hogy néhány példát mondjak: Dynamo, David Copperield, Amazing Jonathan, Lance Burton, Paul Daniels, Jeff Hobson, Yu Ho Jin, Mirko, Derren Brown, Xavier Mortimer, René Lavand, Max Maven vagy Mac King mind nagyon jól egymástól elkülöníthető egyéniségek. Nem is szereti őket mindenki. Sőt. Van aki egyenesen útálja őket. Van, aki nem érti, hogy hogyan lehet olyan ruhában kimenni a színpadra, mint a felsoroltak egyike-másika. Van aki szerint túl progresszív amit csinálnak, van aki meg ponthogy avittasnak tarja. Viszont aki kedveli őket, az nagyon kedveli. Van aki megveszi a könyveiket, elutazik akár másik országba is, hogy megnézze műsorukat, vagy épp magára tetováltatja arcképüket vagy egy jellegzetes mutatványuk kellékeit. 

Nagy örömmel láttam a mostani gálában Kaszányi Roland és Boldog Péter előadását, akik úgy érzem, hogy egyre inkább kezdik megtalálni a saját egyéni előadói hangjukat. Csak remélni tudom, hogy mindketten tovább is fognak menni ezen az úton és sokan fogják követni a példájukat. Juan Tamatiz szokta mondani, hogy a karakter amit ő hoz a színpadon az az ember, aki a kicsi Tamariz szeretne lenni, ha lenne hozzá bátorsága. Kívánom, hogy neked legyen hozzá bátorságod!