Egy bűvésszel sokminden megtörténik az évek során amíg fellépésekre jár. Velem az elmúlt hónapban olyasmi történt, ami szerintem nehezen emészthető egy előadóművésznél, már ha szabad így neveznem magam. Képzeljétek el amikor szépen felkészülsz a kis haknidra, hogy majd a színpadon lehengerled a közönséget – valamint a veled ellátogató barátnődet – és óriási vastaps kíséretében távozol, miközben a megrendelő vigyorog és mutatja, hogy király voltál Koloskám, főleg amikor levetted Erzsi néni melltartóját.

Na mármost begurultam a rendezvény helyszínére – amit szándékosan nem közlök a megrendelő és a szervező anonimitása megtartása érdekében – egy gyönyörűen felújított épületbe, ahol már várt a kedves szervező-helyettes (!) hölgy, aki bekísért egy labirintus-szerű építménybe, ahol szebbnél szebb termek adtak helyet a különféle rendezvényeknek. Az én termemben (200-300 nm) volt 80-100 szék, színpad, hang és fénytechinka, minden ami kell egy jó kis műsorhoz. A show este kezdődött, így szépen összekészülődtem testben és lélekben. Az előadás előtt fél órával már kezdett gyanús lenni a helyzet, amikor az első vendég: egy öreg néni bebotorkált és helyet foglalt a harmadik sorban. Az utolsó pillanatban még összeszedtek 4 embert aki az utcán ténfergett, hogy meg lehessen tartani a műsort. Előre fizettek, így még nagyobb nyomás alatt voltam.

Kínos csend közepette várakoztam, nyilván egy idő után nem volt értelme tovább húzni a dolgot és elkezdtem a műsort. Mondanom sem kell, hogy mennyire kellemetlen egy ürességtől kongó „csarnokban” színpadi show-t tartani,  szerencsémre volt egy kisgyerek, akivel a számok nagy részét meg tudtam csinálni, mivel a többi nyugdíjas korú nem biztos, hogy felmászott volna a lépcső nélküli emelvényre. Egyébként nyilván ilyenkor az a profi viselkedés, hogy szemrebbenés nélkül megcsinálod ugyanúgy a műsort, mintha a legrangosabb rendezvényen lennél, na de nem tudod mert az otthoni tükröd is jobban meglepődik. Még az a szerencse, hogy aznap volt egy másik műsor, ahol tényleg minden úgy sikerült, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, visszaállítva ezzel önbecsülésemet és egómat. A történetben az a pláne, hogy műsor után jutott eszembe, hogy a teremben volt egy nagy kerekasztal, ami köré leültethettem volna azt a pár embert és életem close-up performanszát követhettem volna el, úgy hogy valószínüleg a résztvevők még most is arról beszélnének. Ti veletek is történt hasonló? Ti hogyan reagálnátok? Milyen poénokat dobnátok be előadás közben?