Nyilván minden olvasónak ismerős a főleg mentalisták által használt pre-show fogalma. Anélkül hogy belemennék a részletekbe: ez ugye arra épül, hogy a nézők azt gondolják az előadás akkor kezdődött, amikor az előadó bejött a színpadra. Viszont ha továbbgondolom: ezen az alapon azt is ugyanígy feltételezik, hogy az előadás akkor véget ért, amikor összement a függöny. Ezt a feltételezést már jóval kevesebb bűvész és mentalista használja ki, pedig szerintem óriási potenciál lenne benne. Nem tudom, hogy létezik-e ez a fogalom nevesítve: én még másnál sehol nem találkoztam vele, ezért a preshow mintjájra postshow-nak neveztem el. És akkor lássunk néhány példát, hogy lássátok, hogy mire godolok:

David Williamsonnak van egy kitűnő color-changing deck rutinja. Egyik alkalommal egy hölgy állítólag annyira kikészült a trükkön, és annyira nézegette a paklit a végén, hogy Williamson nekiadta és megmondta, hogy tegye be a párnája alá éjszaka. Majd dolgozott tovább a többi asztalnál. De közben figyelte a nő férjét és amikor az a mosdó felé vette az irányt: követte őt. És titokban megkérte a férjet valamire: adott neki egy eltérő színű csomagot és megkérte, hogy miután a felesége lefeküdt, cserélje ki a hölgynek adott pakli dobozában a kártyákat erre. Valószínűleg ez csak egy jópofa sztori, amin jót röhögnek a bűvészek David szemináriumain. Lehet, hogy valójában sosem történt meg. De ha mégis, és a férj tényleg kicserélte éjszaka a paklit, akkor nagyon kíváncsi lettem volna a hölgy arcára, mikor másnap kinyitotta a dobozt és látta az eredményt. 

Ebből a példából is egyértelműen látszik, hogy mi adja ennek a koncepciónak a hihetetlen erejét: amíg a bűvész előadásán történik valami meglepő, addig a nézők tudják, hogy a bűvésznek van befolyása az események alakulására, de álmukban sem gondolnák, hogy a bűvésznek bármilyen hatása lehet arra, ami az előadása után történik. 

Egy másik jó példa a koncepció használatára: Paul Gertner csinálta úgy egy hotelben a sószóró áthatolást az asztalon trükköt, hogy az előadás előtt az emeleten lévő étteremből lement a földszintre és letett a földre egy eldőlt ugyanolyan sószórót, mint azmilyet a trükkhöz használt. Mikor megcsinálta a trükköt azt mondta, hogy a letakart sószóró át fog hatolni az asztalon. De az végül eltűnt, az asztal alatt nem találták. Ő pedig tovább bűvészkedett a többi asztalnál. Aztán mikor lejöttek a vendégek az emeletről, akkor találhatták meg egy emelettel lejebb, pont az asztaluk helye alatt a földön a sószórót. Ebben az esetben az tetszik nekem nagyon, hogy itt a nézőknek kell egy gondolati lépést megtenniük, hogy felmerüljön bennük, hogy biztosan nem csak az asztalon, hanem födémen, is áthatolt a sószóró.  

Aki ennek a post show jelenségnek nagyon nagy mestere, az Uri Geller. Ő elmondja pl. egy kanálhajlítás után, hogy tedd félre az általa meghajlított kanalat és majd figyeld meg, hogy még napokkal később is tovább fog görbülni. A kanál nyilván nem görbül tovább, de olyan erősen sugallja, hogy mégis sokan elhihetik és az az emlék alakulthat ki bennük, hogy tényleg változott még a kanál meghajlottságának mértéke jóval azután, hogy Uri hozzáférhetett volna. (És gondoljatok bele, mekkora hatást lehetne úgy elérni ha ezt a sugallatot kombinálnánk a Williamson féle metódussal és egy ismerősét a nézőnek megkérnénk, hogy pár nap múlva titokban hajlítsa tovább a kanalat!) 

Egy másik megközelíést használ Jon Alen, egyik mutatványa végén. Itt egy lezárt boríték marad a néző kezében, amiben a választott kártya van, vagy legalábbis ezt sugallja Alen. Aki, arra is bíztatja a nézőt, hogy ne nyissa ki a borítékot. Hanem tartsa meg egy titokzatos tárgynak és kétségek között hagyja a nézőt. Lezáratlanul hagyja a mutatványt és a nézőre bízza, hogy miután a műsornak vége van meggyőződik-e róla, hogy tényleg megtörtént a csoda, vagy hagyja, hogy a izgassa a fantáziáját, hogy mi is lehet valójában a borítékban. (Kicsit hasonlóan, mint J. J. Abrams, aki vett egy "zsákbamacska" bűvészkelléket, vagyis egy dobozt, amin csak egy nagy kérdőjel volt és nem lehetett tudni, hogy mi van benne. A dobozt azóta sem nyitotta ki. Ott áll a polcán felbontatlanul az irodájában.)

In & of Itself című műsorában Derek DelGaudio egy arany téglát borít be kártyákkal, ami aztán eltűnik. Aztán megkér két véletlenszerűen választott nézőt, hogy mondjanak két utcanevet az adott városban. És megkéri a nézőket, hogy most képzeljék el, hogy a tégla megjelent ennek a két utcának a kereszetődésében és tucatnyi ember megy el épp mellette, akiknek fogalmuk sincs mi ez és lehet, hogy észre sem veszik. Hogy ennek mi az eredménye? Nagyon sok néző tényleg elmegy az előadás után az adott helyre és megnézi, hogy ott van-e a tégla. Aztán persze lefotózzák magukat vele és megosztják az ismerőseikkel is ezt az élményt.

És hogy mire lehet még a post show koncepciót használni? Például cleanup-ra: Ha egy mutatvány során pl. duplikálod a néző aláírását és a végén a duplikátum marad nála, vagy egy letépett sarkú kártya marad a nézőnél, amihez majdnem tökéletesen illik a letépett darab: ezeknél kitűnő alkalom a műsor utáni fotózkodás vagy gratuláció arra, hogy letisztázd a trükköt és kicseréld amit ki kell cserélned, ahhoz, hogy a trükk telejesen tökéletes és visszakövethetetlen legyen.

Vagy az adott trükk hitelesítésére: én book testet csináltam egyszer úgy, hogy a néző válaszott egy szót, ami véletlenül épp egy 4 jegyű szám lett. Elővettem a vázlatfüzetet és elkezdtem fleírni az első két számjegyet, úgy, hogy ő még nem látta. Aztán feltettem neki egy kérdést, amire a válaszból arra következtettem, hogy rossz nyomon járok. Ekkor újra választattam vele szót, amit aztán ki is találtam. A műsor után, mikor én már a kellékeimet pakoltam odajött, hogy elnézést kérjen, mert amint mondta, biztos ő rontott el valamit. Én odaadtam neki az összegyűrt papírt, amin kéát áthúzott számjegy volt hogy nekem ez jött át. Erre ő teljesen ledöbbent és közölte, hogy tényleg ez volt az első két számjegye annak, amire gondolt. Aztán elkérte a papírt és mikor az ajtón mentem ki, ő már épp az ötödik társaságnak mesélte a papírral a kezében, hogy én már elsőre is tudtam, hogy mire gondolt.

Ti tudtok még ötletet vagy példát arra, hogy hol és hogyan lehetne használni még ezt a koncepciót? írjátok meg kommentben!