Részlet Szigetvári Iván: A komikum elmélete című 1911-es könyvéből:

Három elméletírót említhetünk, a ki a bűvészetet a komikummal kapcsolatba hozta. Sulzer a XVIII. században úgy találja, hogy a bűvészeién azért nevetünk, mert nem tudjuk, igaz-e vagy nem; a mint megértjük, nem nevetünk többé. Ellenben vagy 120 évvel később Mélinand azt állítja, hogy ha a szokatlan (baroque) elegendő volna, akkor legnevetségesebb lenne a bűvészet; a valóságban azonban nem nevetünk rajta, még pedig azért nem, mert csak absurdum, titokzatos, hiányzik a másik oldal: a közönséges. lia azonban a bűvész elhibázza a dolgát, akkor megvan ez az oldal is és nevetünk. Kettőjük között áll Kraepelin, a ki egy évtizeddel Mélinand előtt azt állítja, hogy a bűvészeiben a csalódott várakozás, mint helyzetkomikum, legtisztább formájában áll előttünk, noha a cselekvés gyakran nem is tartalmazza a komikum elemeit.
Arra a kérdésre tehát: komikus-e a bűvészet? Sulzer igennel, Mélinand nemmel, Kraepelin igennel és nemmel felel. Saját véleményünket itt is példák alapján fejtjük ki.
Párisban, a hol állandó bűvész-színház is van, különösen jó alkalom kínálkozott a megfigyelésre egy egészében áttekinthető nem nagy teremben. Megfigyeltem tehát néhány előadást és az első után rögtön leírtam, mit tapasztaltam. A többi aztán nem is nyújtott újat. A mutatvány meglepő pointe-je, tehát maga a bűvészet, nem mindenkire egyformán hatott. Egy idősebb úr és néhány nő rendesen mosolygással fogadta, egy kis fiú pedig hangos nevetéssel. Ellenben egy 10—12 éves fiú a legmeglepőbb mutatványt is néma bámulattal nézte, még csak nem is mosolygott. Mi magunk nem éreztünk komikai hatást, nevetési ingert.
Általános volt a nevetés olyankor, mikor a mutatvány nagy arányaival hatott, pl. egy cylinderből egy nagy golyót ejtett a földre vagy ugyanabból nagyon hosszú papírszalagot húzott ki. Legnagyobb nevetést mégis a bűvész egy elmés fogása keltette. Kártyákat szed elő zsebéből és másunnan és megkérdezi a nézőktől, hogy akarnak talán kisebbeket. Igenlő feleletre egyre kisebb kártyákat szed elő, de még az egész kicsinyeknél is kisebbeket akarnak a gyerekek. Még kisebbet? — mondja. No jól van — s ezzel kihúz a zsebéből néhány óriási kártyát.

Az előadó beszéde néha szintén nevetést keltett. Tudvalevőleg a bűvész folyton beszél, ez hozzátartozik a mesterséghez, ezzel köti le a közönség figyelmét olyan irányban, a milyenben szüksége van rá. E közben aztán szívesen eltréfál, pl. avval a gyerekkel, a kit a közönségből segédnek fölkért.
A bűvészi előadáson tehát volt nevetés, próbáljuk most ezt megmagyarázni.
A bűvész kihúz a kalapjából egy kis virágcsokrot és nem nevetnek. Kezd kihúzni egy vékony papírszalagot és nem nevetnek. Azonban a szalag nagyon hosszúra nyúlik, lesz belőle 20—30 meter és íme a nevetés általános. Kiejt a kalapból egy igen nagy fagolyót és ismét nevetnek. A kis virágcsokor és a fagolyó egyaránt bűvészettel jön ki, mert hiszen a kalap üres. Miért nevetséges tehát az egyik és nem az a másik ? Bizonyára különböző arányaiknál fogva; a kis csokor hozzáillik a kalaphoz, amazok nem. A contrast tehát olyanforma, mint egy kis gyerek fején egy nagy sisak vagy egy nagy, kövér ember kis gyerek fejkötőjével (Hogarth példája). A con- trastot tehát nem maga a bűvészet okozza.
Még kevésbé a kártyákkal űzött játékban, a mi kitűnő példája a csalódott várakozásnak: a mikor a legkisebb kártyát várjuk, éppen a legnagyobb jelenik meg. Legkevésbé pedig a bűvész beszédében, a mi annyira nem a bűvészet hatása, mint nem az pl. a gyerekek nevetése tanítójuk tréfáin.
Volt azonban egy gyerek, a ki magán a bű vészi mutatványon hangosan nevetett. Ez igaz, de viszont egy másik némán bámult, még csak nem is mosolygott. Lehetséges-e az, hogy a valóban komikus jelenség így hasson egy 12 éves gyerekre, a kit a tilalom le nem nyűgöz, azonkívül pedig a társaság nevetésre ingerlő befolyása alatt áll? Mi ezt lehetetlennek tartjuk. És ha valaki azt mondaná, hogy ez a gyerek azért nem nevetett, mert nem értette meg, azt felelnénk rá, hogy a másik se értett belőle többet.
De hát akkor mi van a másik fiú nevetésével? Csak egy magyarázat lehetséges: örömében nevetett, mint a hogy ugyanez okból mosolyogtak a felnőttek.
Határozott véleményünk tehát az, a mit Mélinand is vall, hogy a bűvészet nem komikus, nem nevettető. Ugyanígy vélekedett maga a párisi bűvész is, a kit tapasztalata felől megkérdeztünk. Meglep, elkápráztat, — úgymond — de általában nem nevettet.
Miért ? Erre felelni nem a bűvész feladata, hanem a mienk. Megpróbáljuk.
A bűvész előttünk összehajt egy kendőt, aztán . szétbontja, sőt rágázol, megmutatni, hogy üres. Rögtön utána pedig tojásokat szed ki belőle. Elkér egy zsebórát, pisztolyba tölti, ezt elsüti s azután az órát egy lepecsételt dobozból veszi ki. Elkér egy cylindert, beleönt egy feltört tojást, azután kihúz belőle egy koszorút, apró zászlókat, dobozokat és virágokat.
Mindezekben van valami szokatlan, eltérés a rendestől, csakhogy ez nem hiba, hanem nagy tökéletesség gyanánt hat ránk. Nem tudjuk megérteni, hogyan lehet üres kendőből tojásokat szedni ki, egy kalapba feltört tojást önteni a nélkül, hogy bepiszkolná stb. Ezért kelt nevetés helyett bámulatot.
De láttunk már nevetséges bűvészeti előadást is: a mit a bűvész komolyan mutatott, azt szolgája színlelt ügyetlenséggel leleplezte. Ha kinyitott esernyőn sétáltatott egy pénzdarabot, szolgája utóbb megmutatta az esernyőre kötött fonalat. Ha egy zsebórát el­tüntetett egy dobozban, a szolga megmutatta a doboz kettős fenekét. Mi volt ennek a hatása? A bűvész mutatványait a szokásos bámulat kísérte, a szolga leleplezéseit pedig nevetés. Tehát teljesen ellentétben Sulzerrel éppen akkor nevettünk, a mikor megértettük a dolgot. Ezt a nevetést így magyarázzuk: a szolga látszólag csak ügyetlenségből, akaratlanul leplezte le5 ez a helytelen oldal; helyes oldal ellenben az, hogy éppen e leleplezéssel, nem pedig a bűvészettel akartak mulattatni.
A mint nem komikus a bűvészet, úgy nem azok az aequilibrista, akrobata, gymnastikus, lovagló stb. mutatványok. A mit a trapéze-en, kifeszített kötélen, ugrásban stb. tudnak producálni, az mind nem hiba, tökéletlenség, hanem az ellenkező benyomását teszi ránk. Hozzájárul még, hogy e mutatványok nagy részét folytonos veszély érzése kíséri, idegzetünk meg van feszítve a félelmesség érzése felé, ez pedig nagyon kedvezőtlen a nevetésnek. Legföljebb mosolylyal kísérünk egy-egy sikerültebb mutatványt.
De a mint a bűvészetet, úgy egyéb mutatványt is lehet nevetségessé tenni. Ügyes fogás például a következő :
A bohócz egy nagyhírű, roppant erejű akrobatát ábrázol, óriási erőfeszítéssel felemelvén 300 kilót, ez van t. i. ráírva. Aztán leteszi és mialatt félrefordul, besurran egy kis fiú és kiszalad a 300 kilóval. A cont- rastot itt az alkotja, hogy a nagy erőfeszítést, mely először olyan természetesnek látszott, a kis gyerek meglepő módon helytelennek tünteti fel.