1987. január 25-én, 34 éve halt meg Rodolfo. Ebből az alkalomból összeszedtem hogy a hazai írott sajtóban és a nemzetközi szakmai sajtóban hogyan elmékeztek meg haláláról.

Halála másnapján a Művészetl Szakszervezetek Szövetsége - Artistamúvészek Szakszervezete ezt a közleményt adta ki:
Vasárnap, életének 76. évében elhunyt Rodolfo — Gács Rezső — kiváló művész, SZOT-dijas, a Szocialista Magyarországért Érdemrend tulajdonosa, világhírű bűvész, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének alelnöke, az Artistamúvészek Szakszervezetének elnöke. Temetéséről később intézkednek.

Az Esti Hírlapban így emlékeztek rá:
Vigyázat, csalok! — mindig erre figyelmeztette nézőit, és valóban csalt is, ám sohasem lehetett rajtakapni. Az a bűvész volt, aki nem egyszerűen megtanulta a szakmát, hanem azért született, mert nélküle a bűvészet szegényebb maradt volna. Talán igaz, talán a fantázia világából való a romantikus történet, amelylyel indulását elmesélte, de nem is ez a fontos, sokkal inkább az, hogy különleges tehetségével, természetes intelligenciájával és bámulatos szorgalmával mivé vált. A mi szemünkben mindenesetre ő lett a mágus, aki elég gazdag volt ahhoz, hogy beavasson bennünket az apró trükkök titkaiba, hiszen bármennyit takart is ki lapjaiból, maradt még neki annyi, mint egy krőzusnak. Mert valóban az volt, egy tudományosan felkészült krőzus; ifjúsága idejétől kezdve gyűjtötte a mágia tankönyveit, a bűvészet mindenfajta leírását, egész könyvtárnyit, Magyarországon mindenképpen egyedülállót teremtve ezzel is. S talán kártyája sincs senkinek annyi és sokfajta, mint neki; kicsik és nagyok, egyszerűek és rafináltak, de bármilyenek is voltak, az ő kezében új életre keltek.
Bejárta a világot, de mindig pesti maradt, nyugalomba vonult, de egy pillanatig nem szűnt meg bűvész lenni. A keze örökké mozgott, zsebében mindig volt néhány pakli kártya, s egy-két rekvizit előkészítve a varázslatra. Mutatványain ámultak kicsik és nagyok, ezrek és tízezrek, és mégis soha nem tudott betelni azzal az örömmel, hogy másoknak így szerezhet örömet. Jó néhányszor találkoztam vele a cirkusz bemutatóin, s a szünetben a köré se- reglett gyerekeknek gyorsan bemutatott valamit: kártyákat szedett ki inggallérjuk alól, pénzt varázsolt elő a fülükből, s látva csodálkozó szemüket, boldogan elmosolyodott és máris újabb trükköket mutatott be. Nem tudott betelni azzal, hogy ő az, ami. S ez volt benne a legcsodálatosabb. Talán — tehetségén túl — ennek köszönhette, hogy egyetlen magyarként bekerült abba az amerikai könyvbe, amely a század leghíresebb bűvészeit lajstromozza.
Nagy művész volt, ugyanakkor naiv és jóhiszemű ember; az élet mindennapi ravaszságaihoz nem értett. Talán ezért lehetett elhitetni vele. hogy súlyos műtéten átesett felesége hamarosan felgyógyul. Ám amikor megtudta, hogy az, aki szeretettel végigkísérte egész életútját, gyógyíthatatlan beteg, Rodolfo, azaz Gács Rezső a hír hallatán elájult, s nem is nyerte többé vissza eszméletét. Felesége, Olga asszony a múlt hét közepén meghalt, s rá néhány napra Rodolfo is követte öt. Hetvenhat éves volt. (h.m.)

A Népszabadságban Molnár Gál Péter ezt írta róla:
Meghalt Gács Rezső, de mi Rodolfót gyászoljuk. Gács Rezső érdemes művész Rodolfóként lopta be magát a szívekbe. Amikor a felszabadulás után hirtelen sikeressé lett, olyannak látszott, mint egy amerikai revüfilm bonvivánja: frakkosan, Adolphe Menjou- bajusszal, elegánsan és szellemesen, behízelgő mosollyal és minden helyzetnek fölébe kerekedően. A bűvész kézügyességből és fortélyos tudásból áll. Rodolfó azonban több volt kiművelt csuklónál, fürge ujjaknál és szemtévesztő sebességnél. A belső elegancia és a szellem tette nagy artistává öt. Nem tartozott a félelmet keltő mágusok közé. Kedves, szerény ember volt. Trükkjeinek egyikeként beavatta nézőit fortélyaiba, és amikor már boldogan hittük, hogy tudjuk, mitől jön létre a csoda: hagytuk
megcsalni magunkat, és örömmel vettük tudomásul: nem tudunk semmit.
Az ötvenes években, amikor a cirkuszt és a varietét is erőszakosan demokratizálni akarták, egy átmeneti bölcs javaslatára Rodolfó elhagyta a frakkot, és civilben végezte mutatványait. Kieszelője örülhetett: Rodolfó megjelenése nem emlékeztette többé közönségét frakkos kapitalistákra. Csakhogy Rodolfó ugyanúgy megcsalta éber reformátorát, ahogy estéről estére nézőit: ő zakóban is frakkos maradt. Civilben is ünnepien elegáns. Mert eleganciája nem póz volt, hanem szolgálat. Nézőit tisztelte meg mozdulatainak, munkájának és lényének választékosságával.
Nemcsak mindentudója volt cirkuszmesterségének, hanem tudósa is a bűvészet történetének. Szenvedélyes gyűjtője a mágia történelmének és szenvedélyes kutatója a szemfényvesztés évezredes tudományának. Bűvész volt, és a bűvészet főiskolai tanára. Ha színházban bűvészmutatvány kellett: jött Rodolfó, és a legfakezűbb színészt is megtanította néhány mutatós mutatványra. Bő kézzel adta titkait. Maradt neki elég.
Megint meghalt egy bűvész, aki kedves perceket szerzett az embereknek.

A Magyar Hírlapban ez az írás jelent meg róla:
Ez most nem csalás, nem ámítás, eltűnt a híres bűvész, és már nem remélhetjük, hogy huncut mosollyal visszavarázsolja önmagát. Igen szegény családban született, ahol természetes volt, hogy felcseperedvén a kereskedői pályát választotta. Nagyon érdekelte azonban a bűvészet, minden szabadidejét trükkök tanulásával, gyakorlással töltötte. Végül artistavizsgát tett, s a kereskedőséget otthagyva eleinte a Fővárosi Nagycirkuszban, bárokban, varietékben lépett fel. A második világháború viharait nem tudta elkerülni, munkaszolgálatos lett. A társai segítették, hogy a kínzások közepette is meg tudja őrizni a teste és főképpen a keze épségét. Mert a kézügyessége volt legnagyobb, szinte páratlan képessége. Több mint ötezerféle mutatványt tudott.
Bűvészeiének kiteljesedése, igazi karrierje a háború után kezdődött. Rövidesen igen népszerű lett, Járta az országot, külföldön is híressé vált. Évtizedeken át tanított az Állami Artistaképző Iskolában, hivatalos tisztségeket is örömmel vállalt. A környezete elégedett embernek ismerte, aki apró dolgoknak, egy mosolynak, a napsütésnek is örülni tudott. Békessége talán abból táplálkozott, hogy megadatott neki az öröm, amely csak igen keveseknek: képes volt a legkülönbözőbb korú és nemzetiségű emberek szivébe derűt varázsolni. Mondására: Tessék nagyon figyelni a kezemet! Csalok! — sokáig emlékezni fogunk.

A Magyar Nemzet írása:
Több mint fél évszázadon át bűvészkedett: első Ízben 1930-ban lépett a világot jelentő deszkákra. Pontosabban porondra, tudniillik a Fővárosi Nagycirkusz közönsége volt az első. amelyet ámulatba ejtett. Ettől kezdve varieték, orfeumok és előkelő színházak színpadjain egyaránt szerepelt itthon is, külföldön is. Eleinte ügyessége, találékonysága, könnyedsége hatott ia nézőkre; az eltüntetés, majd elővarázsolás, az átváltoztatás bűvésze volt. Később mind nyilvánvalóbbá vált, hogy nem csupán technikai tudása elsőrangú. Bár, persze, ezt sem szabad lebecsülni, hiszen trükkjeit tudományként oktatták az artistaakadémián, majd pedig az Állami Artistaképző Iskolában, Művészetének lényege azonban az a sajátos báj, az a bensőséges humor volt, amely valamennyi föllépéséből sugárzott. Légkört tudott teremteni, szavakkal alig kifejezhető hangulatot; ez volt az a művészi többlet, amelyet csakis 6 tudott nyújtani. Gyerekeket is felnőtteket egűként ez bűvölte el, ennek köszönhetően volt utolérhetetlenül rodolfói.
Számos elismerést és magas kitüntetést kapott. Ezek nem csupán az ö művészetinek rangját fémjelzik, hanem a sokáig lekezelt bűvészkedésnek is rangot teremtettek. Jellemző, hogy egyetlen magyarként tesz említést róla az évszázad leghíresebb bűvészeiről Amerikában megjelent könyv. Egyébként ő is irt (Révész Gy. Istvánnal karöltve) két könyvet: mind a „Vigyázat! Csalok!”, mind a ,,Bűvészkönyv” című kötet sok hívét szerzett és szerez neki, hiszen mindkettőt mindmáig, és nyilván még sokáig számosán forgatják. Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a szerző immár nincs többé közöttünk: szegényebbek lettünk egy igaz művésszel.,.

A Film Színház Muzsikában így búcsúztatták:
Eltávozott egy kivételes személyiség, Rodolfo, családi nevén Gács Rezső Kiváló művész, aki egyszerre volt szinadó, nagyhatású szereplője minden artista műsornak; akár cirkuszban, akár varietében lépett fel, mindig figyelmet, érdeklődést tudott kelteni. Nemcsak kivételes trükkjei, hanem megjelenése, az a szerep, amelyet önmagából és attrakcióiból felépített, legendássá tette alakját, és mindig, mindenütt itthon és a világban rangot tudott adni az artisták művészetének. Trükkjeit, kivételes attraktivitással tud
ta előadni, a nézőt beavatta a játék örömébe, mintegy kalandra hívta és megajándékozta a játékosság kedélyes örömével. Mindent tudott a cirkusz világáról, fantasztikus gyűjteményeiben őrizte a műfaj sok „rekvizit- jét”, könyvtára egyedülálló. A bűvészet relikviái éppúgy megtalálhatók benne, mint a mágia történelmének dokumentumai. Játékos ember volt és játékos szellem, akinek társaságát éppúgy élvezni lehetett, mint fellépéseit. Távozásával egy sajátos emberi színvilág távozott művészeti életünkből.

A Kisalföldben Hámor Vilmos írt róla:
„Hiába akarja a szív" — mondta hét esztendeje két mosonmagyaróvári fellépés közt. — „Hiába tudja az agy, hogyan kell, minden hiába, ha az ujj nem áll rá." Már a szív sem akarja!
Búslakodnak a golyók, a kendők, a cigaretták, a gyű- szűk, a kockák, a kártyák ... ök emlékeznek csak igazán, hisz velük megtanult minden mozdulatot, csak azután kezdett bűvészkedni. Ügy volt ő a mutatványaival, mint az autóvezető a vezetéssel. Tudta előre, hol és mi lehet a hiba, és ha kellett, előre korrigálta.
A nyomdász apa fia tizenhárom évesen tanulta az első mutatványát. Négy kavics kellett hozzá és két kalap. Egy kínai mutatta neki, hálából, amiért kimentette a Dunából. Másnap a Mátyás téren már maga is csinálta. És akkor megállt mellette egy úr, dicsérte; de ügyes vagy fiú! S mikor megtudta, hogy egy nap alatt tanulta a mutatványt, átadta névjegyét. Ődry Zuárd volt, Ódry Árpád színművész bátyja, ő taníttatta ingyen, ő adta neki a Rodolfo nevet is.
Volt-e sikertelen mutatványa? Hát persze. Mindenki kezdett, ő is. Ma is hallom, ahogy a mosonmagyaróvári öltözői tükör előtt meséli: „A zsilettpengenyelést én találtam ki, és én csináltam először Európában. Lenyeltem ötven pengét, öt méter cérnát, utána ettem-ittam, majd kihúztam a számból az öt méter cérnát, amire fel voltak kötve tíz centiméterenként a pengék. A Károly körúti férfifehérnemű-szabászatnál voltam inas. Munka közben kiszöktem, mintha vécére mentem volna. Elszaladtam a Rákóczi út 15. szám alá, ahol a kabaréműsor volt. Gyorsan magamra vettem a frakkot, kezdtem a műsoromat és amikor következett az utolsó nagy mutatvány, „lenyeltem" az ötven pengét, utána a cérnát, és akkor vettem észre, hogy az öltözőben maradt a felfűzött sor. Mit csinálhattam? Meghajoltam és kimentem. Egy inasbarátom kérdezte három nap múlva, hogy mi abban a trükk, ha lenyelek egy csomó pengét? Mert nem tudta, hogy mi a mutatvány lényege.”
Naponta négy órát gyakorolt. Az utóbbi években, ha új mutatványt próbált, sokszor úgy fájtak az ujjai, hogy borogatnia kellett. iDe gyakorolt fáradhatatlanul, mert igaznak hitte egy zongoraművész szavait: „Ha egy nap nem gyakorolok, észreveszem én, ha három napig nem gyakorolok, észreveszi a közönség." Ezért vállalta a fájdalmakat, mert mint mondta: „Hiába akarja a szív, hiába tudja az agy, hogyan kell, minden hiába, ha az ujj nem áll rá. Nem elég a trükköt kitalálni, gyakorolni kell."
Az eltüntetés mesterének kevés lehetett a golyó, a kendő, a cigaretta, a gyűrű, a kocka, a kártya ... Mással próbálkozott: önmagával. Mint egykor az inasbarát, most én kérdezem sok millió játszótárs nevében: mi abban a trükk, hogy eltünteti magát? Miért nem volt elég az az ötezer, amit ismert, amit tudott, amivel ámulatba ejtett minket? Minek kellett ez az utolsó mutatvány? Válaszra hiába várunk. A múlt idő jele „t”. Hetvenhat éves volt.

A Szabad Földben is megemlékeztek róla:
Szeret bűvészkedni? Még eddig nem tette? Nos, akkor éppen ideje, hogy egy jó kis trükköt tanuljon. Nem kell hozzá egyéb, csupán egy darab kétforintos. Kezdjük? . Akkor tessék leülni és a kezeket tenyérrel lefelé fordítva a térdekre fektetni. Úgy... Rendben van! Én most elfordulok és kérem azt a kezet, amelyben a forint van a homlokhoz szorítani és közben erősen a pénzre gondolni. Ez nagyon fontos! Most én hármat számolok, s mire befejezem tessék a kezet újból a térdre fektetni és megmondom, melyikben van a forint. Számolhatok? Tehát... Egy... Kettő... Három...
És Rodolfó, polgári nevén Gács Rezső, amikor sok évvel ezelőtt budapesti lakásán felkerestem, tévedhetetlenül mutatott rá pénzszorongató kezemre, s a trükköt is elárulta.
A már akkor világszerte ismert magas, mosolygós férfi éppolyan elegáns volt, mint amikor a televízióban szerepelt, vagy a Váci utcában sétált. Elragadó kedvességgel pillanatok alatt egyik ámulatból a másikba ejtett, . amikor szellemes ötleteit, rendkívüli kézügyességét, s bámulatos emlékezőtehet- , ségét Igyekezett bemutatni.
Tizenhárom éves korában kezdődött pályája, amikor Is kimentett egy kínait a Dunából, akiről kiderült: bűvész volt. Hálából megtanította három trükkre. Ez reggel történt, délután Rodolfó már tudta a trükköket, s ez eldöntötte további sorsát. Attól kezdve minden szép selyemkendőre egy-egy új formájú edényre, vagy kártyára úgy tekintett, mint jövendő számai alanyára. Minden pénzéért büvészkönyveket vásárolt, angol, francia, olasz, sőt kínai nyelven, és szótár segítségével böngészte ezeket. Nemcsak mindentudója lett mesterségének, hanem tudósa is a bűvészet történetének. Még néhány évvel ezelőtt is négy órát gyakorolt naponta, mert vallotta, hogy a bűvésznek elegánsan könnyednek és szellemesnek, ügyesnek kell lennie. Szerette a fiatalokat, szívesen tanította őket. Szakmai tekintélyére jellemző, hogy ő volt az egyetlen magyar bűvész, akit az évszázad leghíresebb bűvé- : szélről Amerikában megjelentetett könyvben megemlítenek.
Ma már nem tanít többet trükkökre, nem ámuldozhatunk a televízió előtt fürge ujjalnak szemtévesztő sebességű mutatványai láttán, mert végleg eltávozott 76 éves korában. (rapal)

És végül a Szabadság című lap íása:
Több mint fél évszázadon át bűvészkedett: első ízben 1930-ban lépett a világot jelentő deszkákra. Pontosabban porondra, tudniillik a Fővárosi Nagycirkusz közönsége volt az első, amelyet ámulatba ejtett. Ettől kezdve varieték, orfeumok és előkelő színházak színpadjain egyaránt szerepelt itthon is, külföldön is.
Eleinte ügyessége, találékonysága, könnyedsége hatott a nézőkre; az eltüntetés, majd elővarázsolás, az átváltoztatás bűvésze volt. Később mind nyilvánvalóbbá vált, hogy nem csupán technikai tudása elsőrangú. Bár, persze, ezt sem szabad lebecsülni, hiszen trükkjeit tudományként oktatták az artistaakadémián, majd pedig az Állami Artistaképző Iskolában.
Művészetének lényege azonban az a sajátos báj, az a bensőséges humor volt, amely valamennyi föllépéséből sugárzott. Légkört tudott teremteni, szavakkal alig kifejezhető hangulatot; ez volt az a művészi többlet, amelyet csakis ő tudott nyújtani. Gyerekeket és felnőtteket egyként ez bűvölte el, ennek köszönhetően volt utolér- hetetlenül rodolfói.
Számos elismerést és magas kitüntetést kapott. Ezek nem csupán az ő művészetének rangját fémjelzik, hanem a sokáig lekezelt bűvészkedésnek is rangot teremtettek. Jellemző, hogy egyetlen magyarként tesz említést róla az évszázad leghíresebb bűvészeiről Amerikábán megjelent könyv.
Egyébként ő is írt (Révész Gy. Istvánnal karöltve) két könyvet: mind a „Vigyázat! Csalok!”, mind a „Bűvészkönyv” című kötet sok hívet szerzett és szerez neki, hiszen mindkettőt mindmáig, és nyilván még sokáig számosán forgatják.

Az amerikai Linking Ring szakmai lap ezt a megemlékezést közölte:
Broken Wand REZSO "RODOLFO" GACS - Rezso Gacs of Budapest, Hungary, died January 11 at age 75. He held I.B.M. No. 37721 since 1982 and was the mosthighly decorated conjurer behind theIron Curtain. He worked professionallyas Rodolfo.Mr. Gacs started in magic at age 14. He later published several books onmagic and was Dean of the ArtistAcademy and president of the ArtistUnion. In a country where magic is con-sidered a second grade art, he achievedevery award ever given to any entertainer.While he never appeared in the U.S., many of his friends and students, in-cluding Dr. Peter Gloviczki, Korengo, Kovari, Corodini Ban, and others, are well known in the States. No survivors listed. 

A német Die Magie így írt róla:
Am 25. Januar 1987 verstarb plötz-lich der international bekannte MagierRodolfo mit 76 Jahren in Budapest.Als Gäcs Rezsö am 16.5.1911 in Bu-dapest geboren, kam er schnell zurMagie. Durch die Bekanntschaft miteinem Chinesen, der ihm einige Karten-tricks zeigte, war er so fasziniert, daß ihndiese Materie nicht mehr los ließ. DerVorsitzende des Amateur-Magier-Cluberkannte die Geschicklichkeit des Jun-gen und förderte dessen Besessenheit.Bereits 1929/30 wurde er Beruflerund reiste im Raum der Donau-Metro-pole und den angrenzenden Ländern.Sein Interesse galt auch der Erfassungund Sammlung magischer Literaturund unterschiedlicher Requisiten, sowieseltener Grafiken aus dem Magie-Be-reich. Auch eine umfangreiche Spiel-kartensammlung gehörte dazu.Im Laufe der Jahre hatte er sich mitMnemotechnik und Pick-Pocket befaßtund damit eine außergewöhnliche Vor-tragsform entwickelt, wobei er auf einebesondere Repräsentation Wert legte,überhaupt Dramaturgie und Regie inder Magie sein Maßstab waren. Als1948 die Artistenschule in Budapest ge-gründet wurde, war Rodolfo einer derersten, um in einem Seminar denNachwuchs fachgerecht zu entwickeln.Seine internationalen Erfolge warenauch Anlaß, daß er 1960 als „Verdienter Künstler" und 1972 als „Besonders Verdienter Künstler" ausgezeichnetwurde. Als Staatsartist bei der MACIVA,dann als Präsident der ungarischen Ar-tistengewerkschaft, hat er sich für dieBelange der Kollegen und für die Ver-besserung der sozialen und kulturellenEntwicklung eingesetzt.Seine besondere Aufmerksamkeitgalt der Jugend. Er entwickelte imLaufe der Jahre viele Zauberkästen undverfaßte Literatur für den Anfänger, dieauch als Export-Artikel in alle Weltgingen. Über 30 Jahre schrieb er füreine Zeitung jede Woche eine Denk-aufgabe, um somit ein logisches Den-ken zu fördern.Seine Schüler, die nun in aller Weltselbst schon einen Namen haben, sindbis zum Schluß immer mit ihm in Kon-takt gewesen und waren seine Genug-tuung für sein unermüdliches Schaffen.Trotz seiner Pensionierung konnte erdas Zaubern nicht lassen, seine magi-schen Aktionen waren immer ein Er-lebnis. Seine Sendungen im Ungari-schen Fernsehen, vor einiger Zeit auchim DDR-Fernsehen unter dem Titel„Akademie der Zauberkunst" ausge-strahlt, waren immer lehrreich undvolkstümlich. Seit -zig Jahren war ichmit Rodolfo freundschaftlich verbun-den, ein Besuch in seinem magischenReich war immer mit Überraschunggepaart, seine Gattin eine liebevolleGastgeberin, eine zauberhafte Familie.Rodolfos viel zu frühes Ableben trifftuns, läßt eine große Lücke in der Weltder Magie entstehen. Er war ein großer Magier, ein großartiger Mensch, einselbstloser Freund, wir werden ihnnicht vergessen, er war der MAGIER AUS BUDAPEST!