Tegnap egy kedves (laikus) barátommal beszélgettem arról, hogy miért nehéz a nézőknek megfejteni a bűvésztrükköket. Számomra az egyik leginspirálóbb dolog az, ha laikusokkal beszélgethetek bűvészetelméletről. Egyrészt azért, mert ilyenkor van egy olyan csiklandós, jó érzés bennem, hogy a bűvészet legnagyobb titkait árulom el, de egyúttal az illetőnek halvány fogalma sincs arról, hogy amit hall, az sokkal fontosabb, mint egy nagy piros autó eltüntetése, vagy Copperfield repülése...

Másrészt azért, mert egy intelligens, érdeklődő laikus hallgató olyan aspektusból világíthat rá nagyon fontos kérdésekre, amelyből egy bűvészettel foglalkozó embernek sokszor esélye sincsen nézelődni, mert olyan közel van a tűzhöz.

Sokan sokfélét gondolunk erről a témáról, általában persze szeretjük azt hinni, hogy állati pengék vagyunk és olyan tökéletességgel mutatjuk be a trükkjeinket, hogy eleve lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki megpróbál rájönni egy mutatvány titkára. 

Véleményem szerint a dolog érdekessége az, hogy elsősorban az előadón kívülálló jelenségek vezetnek el ahhoz, hogy a néző ne tudjon rájönni a megfejtésre. Mondhatnám úgy is, hogy "három nagy fekete fabábú" (egyébként tudja valaki, mi a fene ez?? :) áll a megfejtés útjában és mindhármat a néző, pontosabban az emberi gondolkodás sajátossága állítja az útba.

Tekintsünk most el attól a ritka és giccses helyzettől, hogy a néző a műsort párás tekintettel nézi végig, újra átéli gyerekkori álmait, karöltve keringőzik hajdani önmagával. Majd a műsor végén, amikor megkérdezzük, hogy mit látott, akkor annyira az események hatása alatt van, hogy azt sem tudja, fiú-e, vagy lány, nemhogy egy konkrét trükkre emlékezne... És tekintsünk el attól az esettől is, amikor egy néző "heuresztikusan" felböffenti a megoldást. Lássuk be, hogy ez utóbbi a gyakoribb...

Egy dolog közös minden gondolatmenetben, amely a trükk megfejtésére irányul: a trükköt vissza kell fejteni. Általában a leghatékonyabb az, ha a mutatványt visszafelé gondoljuk át újra, hiszen így a korábbi mozdulatok, gesztusok értelmet nyernek, szembetűnnek a simlis apróságok.

Az első dolog, ami megnehezíti a nézők dolgát egészen egyszerűen a felejtés. Nem lehet mindenre pontosan emlékezni. Illetve az ember kondicionálhatja magát ahhoz, hogy megpróbáljon a lehető legpontosabban emlékezni a látottakra, ehhez azonban szükséges a szakma mélyebb ismerete, ami egy laikusnak definició szerint nincsen meg (különben nem lenne laikus, ugye...). Ha nem laikus próbál megjegyezni egy trükköt, akkor sem elsősorban az rögzül, hogy én mint szakmabeli mikor, mit láttam, hanem a fogások neve és sorrendje. "Igen, volt két Elmsley, meg egy Rumba count mielőtt minden golyóból tollvirág lett..."

A második bábú szintén az emlékezőképesség sajátossága: az ember konstruktív memóriája. Azaz nem emlékszünk mindenre részletekbe menően, hanem megjegyzünk néhány jellemző részletet, úgy általában a lényeges dolgokat és az összes többi körülményt (akármilyen meglepő) asszociációs és valószínűségi alapon kitaláljuk, megkonstruáljuk. Ahogy már korábban írtam ez segíthet a laikusnak egy már megismert trükk segítségével újakat megmagyarázni. Viszont egészen fordítva működik abban az esetben, amikor a néző először lát bűvészt, vagy lát egy trükköt. A mutatvány felidézésénél az ismeretlen hézagokat az általa legvalószínűbbnek tartott dolgokkal tölti ki: hová máshová tűnhetett volna az a néhány kártyalap, mint a bűvész kabátujjába. Nem kell azonban profi bűvésznek lenni ahhoz, hogy néhány próbálkozás után kiderüljön, hogy kártyalapokat gyakorlatilag  lehetetlen, vagy legalábbis borzasztóan nehéz "kabátujjazni". 

Harmadik barátunknak a pszichológusok egy kevéssé ismert elméletet kidolgozva azt a nevet adták, hogy verbális beárnyékolás. Sok-sok emberrel végeztek el egy tesztet, amelyben arra kérték a kísérleti alanyokat, hogy oldjanak meg egy egészen egyszerű logikai feladatot. Mindenki egyedül dolgozott másoktól elzárva egy külön szobában. Az alanyok egyik felének azt az utasítást adták, hogy hangosan gondolkodjanak, kommentálják azokat a lépéseket, amelyeket megtesznek. A csoport másik felét arra utasították, hogy csendben dolgozzanak. Az eredmény érdekes módon az lett, hogy a hangosan gondolkodó csoport sokkal rosszabb szintidővel teljesítette a feladatot, sőt nagyobb volt azoknak az aránya, akik meg sem tudták oldani, mint annak a csoportnak az alanyai, akik szó nélkül dolgoztak.

Feladat: mutass egy trükköt valakinek. Lehetőleg ne egy kisebbecske color change-t, vagy érme eltüntetést, ahol egészen nyilvánvaló és könnyen visszaidézhető az effekt, hanem egy kellemes, kiadós rutint. Találj ki hozzá valami történetet, amivel nem csak kommentálod: "Hogyszondja, hogy beteszem a csomag közepére és megnyomod a gombot és felülre jön és visszateszem a csomag közepébe és...". Majd a trükk végén kérdezd meg a nézőt, hogy mit látott. Azt fogod tapasztalni, hogy egy átlagos néző nagyon ritkán találja el, hogy mi történt vele öt perccel előtte. 1) megdöbbentően kevés részletre fog emlékezni. 2) jó eséllyel meg fog említeni számos olyan dolgot, amely meg sem történt. 3) borzasztóan nehezen fogalmazza meg a látottakat, illetve minél jobban erőlködik, annál könnyebb bevinni az erdőbe...

Update: a teljesség kedvéért, https://www.youtube.com/watch?v=Iwy9I1Y3qDc.