Fred Kaps után egy élő legenda, az argentin René Lavand következik. Fiatal gyerekkorában ragadta magával a bűvészet, viszont elég korán, 17 évesen egy autóbalesetben elvesztette jobb karjának jelentős részét. Édesapja ráhajtott a kezére, melyet így 10 centivel a könyök alatt amputálni kellett.

Mivel jobbkezes volt, sok és kitartó gyakorlás árán jutott el oda, hogy bal kezének képességeit a megfelelő szintre hozza és akár csak a legegyszerűbb dolgokra képes legyen. Nem lehetett könnyű dolga egy manuális művészetben, ahol a leggyengébb konkurenciánál is sokkal nagyobb hátrányból indul... 

Saját trükköket fejlesztett, melyek sokszor normál "kétkezes" mutatványok egykezes adaptációi, gyakran viszont saját újításai voltak. Idővel hihetetlen módon pont a hátrányából kovácsolt előnyt. Varázslatos eleganciája, amolyan igazi arrrrgentíííín temperamentuma és egykezes bravúros kártyakezelése híressé és elismertté tette. Jobb kezének hiánya egyre inkább a feszültségkeltés eszközévé vált. Beszédének prozódiájával, tempójával és jelenlétével René Lavand fellépései egyszemélyes drámai színházi előadásokká váltak. Egy kártyaasztal, egy pakli kártya, egy kávéscsésze. Állva tapsoló 500 fős nézőtér. Még 85 évesen is.

Nevéhez fűződik az ún. "lentidigitation" gondolata. Ellentéte, a "prestidigitation" a latinból, illetve manapság inkább az amerikai bűvészklipekből ismerős szó lényegében az ujjak gyors játékát jelenti. Lavand elképzelése ennek pont az ellentéte. Szerinte a csoda nem az, ha a gyors mozdulatok miatt a néző nem tudja követni és megfejteni a mutatványt. A csodának az előadásban kell rejtőzni, ez sokkal mélyebben, tudat alatt hozza létre a megfejthetetlen, megfoghatatlan érzését. Egyik legszebb példája ennek az olaj és víz című klasszikus egyik, ha nem "A" legzseniálisabb változata.

"Nem tudom lassabban bemutatni ... vagy ... talán mégis ..."
"A könyörtelen kamera nem enged hazudni..."