"Kedves potenciális fotó vásárló,

Ha erre az oldalra küldték, akkor valószínű, hogy ingyen, vagy minimális díjazásért szeretett volna egy vagy több képet használni.

Professzionális fotósként rendszeresen megkeresnek minket, hogy ingyen adjunk képeket. Egy tökéletes világban mindannyian szeretnénk az ilyen kérésekre pozitívan reagálni, és segíteni, különösen az oktatással, szociális kérdésekkel, vagy a természet megőrzésével kapcsolatos ügyeket. Joggal mondhatjuk, hogy sok esetben szeretnénk, bárcsak lenne időnk és erőforrásunk, hogy többet is tegyünk támogatásként, fotók küldésén túl is.

Sajnálatos módon azonban csak ritkán van módunk az ilyen megkeresésekre válaszolni, és ha sikerül is, gyakran igen rövid a válasz, ami nem érzékelteti kellő mértékben a válasz mögött rejlő okokat. ...

A fotózás a megélhetésünk
Mi abból élünk, hogy lenyűgöző képeket készítünk. Ha a képeinket ingyen osztogatnánk, vagy túlságosan sok időt töltenénk az ingyen képekért folyamodó kérésekkel, akkor nem tudnánk megélni a fotózásból.

Támogatunk arra méltó ügyeket képekkel
Többségünk hozzájárul képekkel, néha mással is bizonyos ügyekhez.  ...

Az idő szorít minket
Kifejezetten előnytelen lenne viszont az ilyen szelektív támogatás helyett minden ingyenes kép megkeresésre pozitívan reagálnunk. Már csak azért is, mert tekintélyes mennyiségű időt igényelne az ilyen megkeresésekre reagálni, a kért képekről egyeztetni, azokat előkészíteni, elküldeni, majd aztán nyomon követni, hogy a képeinket hogyan használták és milyen hasznukat vették – ha egyáltalán van ilyen. Sok időt igényel ezekre a megkeresésekre válaszolni, és idő mindig kevés van.

Nehéz reagálni a “Nincs pénzünk” típusú kérésekre
Szinte minden ingyen képre vonatkozó megkeresés a szűkös költségvetésre hivatkozik, vagyis azzal érvel, hogy nincsen anyagi forrása.

Ezek a megkeresések azonban gyakran olyan szervezetektől érkeznek, amik rengeteg pénz felett rendelkeznek, legyenek ezek üzleti vállalkozások, költségvetési szervek, kormány intézmények, vagy akár civil szervezetek. Gyakran elég megnézni a nyilvánosan hozzáférhető dokumentumokat, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy az éppen pénzhiánnyal érvelő félnek bőven van pénze minden másra, ami nyilvánvalóan elegendő ahhoz, hogy tisztességesen megfizessék egy fotós munkabérét, ha ez szándékukban állna.

Ami még lesújtóbb, hogy túlságosan is gyakori jelenség, hogy a kérdéses projektben résztvevő felek közül egyedül a fotósok azok, akiknek a munkáját ingyen kérik, míg mindenki más tiszteletdíjért vagy fizetésért dolgozik.

Az ilyen és hasonló megfontolások miatt talán megérti, hogy miért érezzük úgy, hogy semmibe vesznek minket és a munkánkat, amikor azt mondják: “Nincsen pénzünk.” Az ilyen igény gyakran cinikus próbálkozásnak tűnik számunkra, hogy kihasználják a tárgyaló partner hiszékenységét.

A mi költségvetésünk igazán szűkös
...

Mindezeken túl professzionális fotósnak lenni komoly anyagi beruházást igényel.

A mi szakmánk jellegénél fogva igen eszközigényes. ... Egy csomó pénzt költünk utazásra, a felszerelésünk szállítására, szállásra, és egyéb, utazással kapcsolatos költségekre.

Ezen kívül talán a legfontosabb, hogy a befektetett pénzen felül nem kevés időt és energiát áldoztunk hivatásunk elsajátítására, az anyagi és egyéb kockázatokon túl, amit munkánk során kénytelenek vagyunk vállalni. Egyszerű pillantképekhez talán nem kell több, mint a gombot nyomni, de jó képek készítéséhez tudás is kell, gyakorlat, és megfelelő ítélőképesség.

A “névfeltüntetés” nem jelent sokat

A leggyakoribb ajánlat, amit kapni szoktunk, hogy ingyen adjunk képeket, azt szokta ígérni, hogy feltüntetik a nevünket, vagyis megjelenést biztosítanak nekünk, akár vízjel, hivatkozó link, vagy esetleg kiemelt említés formájában. Ezzel próbálják ellentételezni az ingyen kapott képet.

Ezzel két probléma van.

Először, hogy a forrásmegjelölés nem fizetési mód. Elvégre mi készítettük a képet, amiről tárgyalunk, így a névfeltüntetés automatikusan kötelező. Nem valami olyan kegy, amit mi remélünk, hogy egy harmadik fél lesz olyan szíves megtenni a kedvünkért.

Másodszor, a forrásmegjelölésből nem tudjuk kifizetni a számlákat. Ahogy talán korábban már írtuk, keményen dolgozunk azért, hogy megteremtsük a pénzt, amit újra be kell fektetnünk a felszerelésünkbe, és amiből fedezzük a vállakozásunk egyéb költségeit. Ezen felül elő kell teremtenünk az olyan alapvető kiadásaink forrásait, mint az étel, lakás, közlekedés, stb.

Röviden, a képeink készítőjét megjelölni kötelező, és nem a fizetség egy formája, a forrásmegjelölés pedig nem helyettesíti a fizetést.

“Te vagy az egyetlen fotós, aki értetlenkedik”
...

Mi tudjuk, hogy ez nem igaz.

Azt is tudjuk, hogy egyetlen felelős és kompetens fotós sem fogadna el kedvezőtlen üzleti feltételeket. Elképzelhető, hogy néhány gyakorlatlan fotós, vagy olyan ember, akiknek éppen van fényképezőgépe, valóban belemegy, hogy ingyen dolgozzon, de ahogy a népi bölcsesség mondja, “Azt kapod, amiért fizetsz.”

...

Az eredeti írás Tony Wu nevű japán származású fotóstól származik innen. A magyar fordítás Völgyi Attila fotósnak köszönhető. Terjedelmi okokból emeltem ki a levél azon részleteit, amelyeket fontosnak tartottam a mi szakmánk szempontjából. Mindazonáltal mindenkit arra buzdítok, hogy a fenti linken olvassa el a teljes levelet és figyeljen a különösen udvarias fogalmazásra és érvelésre.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemény

Nagyon kényes, de olykor megkerülhetetlen téma a gázsiról beszélni. Olykor el lehet csípni egy-egy szóváltást, beszélgetést, hogy ki? mennyiért?, de alapvetően senki sem szeret ezekről szót ejteni, sőt megkockáztatom, hogy sokak szerint illetlenség ezt megkérdezni.

Egyenes labirintus lesz ez, hogy most mindenféle konkrétum nélkül megpróbálom legalább a felmerülő költségek (egy részét) összeszedni.

Útiköltség: bizonyos tekintetben szerencsésnek tartom azt, aki képes felülni a buszra/vonatra és így minimális költségvetéssel eljutni a fellépés helyszínére. Én a magam részéről, ha mikrózom, vagy gyerekműsorom van (ehhez a két műsoromhoz kell a legkevesebb csomag), akkor is szeretek kocsival érkezni, egyéb esetben szükséges is. Ennek három oka van: egyrészt nem "beesek" a műsorba, nem kell a megrendelőnek kijönni elém a pályaudvarra, ettől is profinak tűnik a hozzáállásom. Másrészt nem izzadtan, vonatszagúan, gyűrötten, cipekedve jelenek meg, ez is a profizmus képét erősíti. És harmadrészt bár meglepő, de költséget csökkentek vele: bár az útiköltség valóban nem elhanyagolható összeg a saját időm ennél lényegesen többe kerül, ez nem nagyképűség, erre minden profi rájön előbb utóbb.

Jozo Bozo elmesélte a szemináriumán, hogy amikor nem volt pénze kocsira, akkor hívott egy taxit a fellépés helyszínétől néhány sarok távolságra azért, hogy elegánsan tudjon megérkezni. Én ugyan ilyenre soha nem vetemedtem, de el tudom képzelni, hogy sokat jelent a megrendelő szemében.

Egy bűvész ismerősöm (akinek nem említem a nevét, mert nem tudom, hogy hozzájárulna-e) azért járt egy időben Audival, mert azt mondta, hogy "olyan körökben", ahol ő megfordul ez elvárás és kifizetődik. Én tizenévesen ezt rongyrázásnak gondoltam, de mostanában akármennyire is nem tetszik, hogy ilyen a világ, megértem.

Tehát literenként kb. 450 Ft-os benzin már Budapesten belüli kisebb távolságokon is akár 2-3.000 Ft pluszkiadást is jelenthet alkalmanként. Az autópálya matrica, amely (most, hogy a legrövidebb matrica 10 napra szól) 3000 Ft-ba kerül + parkolás adott esetben.

Idő: Soha sem szeretek a tanulással eltöltött hosszú évek forintosításáról beszélni. Ezt soha, de soha nem lehet senkinek megfizetni (gondoljunk egy orvos munkájára).

Itt egészen egyszerűen arra az időre gondolok, amelyet a fellépésre való felkészüléssel, a műsor megtartásával és az oda- és visszautazással töltök. Vegyünk mondjuk egy átlagos 30-40 perces tetszőleges (felnőtt/mikro/mentál/gyerek) műsort. Érthető okok miatt illik kb 30 perccel a műsor előtt megérkezni. És bár sokan hasznosnak tartják azt az időt az összekészülés szempontjából szerintem semmire sem alkalmas: bennem nem ébresztene bizalmat az a bűvész, aki megérkezik és rögtön utána eltűnik a hálószobában (összekészülni)... Ráadásul egyértelműen azt a képet erősíti, hogy neked kellékeid vannak, amelyeket fel kell húzni, be kell állítani, meg kell birizgálni és bigyózni, hogy szakszerűen fejezzem ki magam. Direkt írom ezt, mert a megrendelőnek nyilván fogalma sincs arról, hogy mit csinálsz a klotyó padlóján hasalva a színes jappán selyemkendőkkel, de azt érzi, hogy nem spontán.

Értelemszerűen elkerülhetetlen, hogy bekészítesz néhány dolgot az asztalra, esetleg az asztalt szereled össze, de nem nulláról, ráadásul elvonulva... Ezzel az (otthoni készülődéssel) plusz 30-60 percet adtunk a műsorra fordított időhöz. Én elég rég óta járok fellépni és a műsoraim különböző táskákban várnak rám összekészítve, hogy csak fel kelljen kapni. Sok mindent kipróbáltam, hatékonnyá tettem, de egyszerűen nem tudom ezt az időt lejjebb faragni egyrészt azért, mert így átgondolt, másrészt a kellékekre vigyázni kell és szinte mindig egész másként kell tárolni azokat, mint ahogy összekészített állapotban tartod. Másrészt ez az idő áll rendelkezésemre a műsor átgondolásához, a ráhangolódáshoz.

És most tegyük hozzá az utazási időt, amely Budapesten belül is akár 45-60 perc egy útra (ha nem a szomszéd Szamóca presszóba mész), és akár a sokszorosa is lehet, ha vidékre kell eljutnod.

Összességében: akár 4 órára is rúghat egy 30 perces műsorra fordított idő, holott a megrendelő ennek csak a töredékét (példámban a nyolcadát) észleli.

És akkor még nem említettem meg a trükk próbáit (nem azonos a tanulásra szánt idővel!), amely egy komolyabb egyedi eseményre összeállított színpadi produkció esetén akár heteket is igénybe vehet.

Ezt soha ne felejtsd el, amikor az árképzéssel foglalkozol, hiszen a megrendelők által gyakran sokallt "órabér" így rögtön az arányos töredékére esik vissza.

Kellékek: rég óta álmodom egy olyan Bicycle tégláról, amelyből soha sem fogynak ki a paklik, de hát sajnos... Egy csomag kártya, egy méter kötél, egy papírtépés, pirozsinór, öngyújtó benzin (és még sorolhatnám) fogyó eszköz, amely még ha fellépésenként is csak (???) pár ezer forint, akkor is költségvetési tétel nem csak hosszú távon.

Én pedig szeretem elajándékozni a kártyát, amelyet használtam, odaadom a kötelet kötélvágás után, stb. A látszólag örök kellékekről nem is beszélve. Senki se essen abba a hibába, hogy azt hiszi, hogy egy selyemkendő, pakli kártya,  vagy kötél, ha nem is vágja szét, örökké tart. A nézők, még ha nem is teszik szóvá azonnal kiszúrják, hogy smucig vagy és a paklid ragad a zsírtól, a fehér kötél szürke a retektől, a selyemkendőből pedig kifut a szál, vagy kiégett.

Ruha: ha sokat nem mondok, legalább inget cserél az ember félévente (nyilván, ha több fellépése van). Egyszerűen azért, mert egy szimpla fekete ing is sokat veszít a színéből 10-15 mosás és vasalás után bármennyire is vigyázol rá. És nagyon minimális költségvetést tekintve egy öltöny, cipő, nyakkendő is egyszeri beruházásnak tűnik, de érdemes 2-3 év után lecserélni. Nem szoktak jól mutatni a kitérdelt érettségi nadrágok és kikönyökölt zakók egy multicég karácsonyi bálján... Így itt is sok tízezer forintos kiadásról beszélhetünk.

És akkor nem beszéltem arról, hogy nekem minden műsoromhoz más ruhám van. Ez nem pénzkidobás, meg nagyzolás, hanem pusztán arról van szó, hogy különböző helyzetben más hatást szeretnék kelteni a megjelenésemmel, más ruhában érzem magam magabiztosnak és más ruhában tudok szerethető lenni színpadon és mikro környezetben, például.

Marketing: ha másra nem, de legalább honlapra költeni kell. Valahogy elérhetőnek kell lenni, valahol fel kell tüntetni a referenciákat, fényképeket, videókat. Már egy honlap fenntartása is költségigényes (évi kb. 15.000 tárhellyel és domain fenntartással) az elkészítésről nem is beszélve, amely mondjuk 30.000 Ft-tól (igényesebb honlapok esetén) akár 100.000 Ft-os nagyságrend is lehet. És még mindig nem említettem a gyakorlatilag luxus számba menő AdWords, vagy banner hirdetéseket.

Gyorsan tegyük hozzá, hogy mindig kell, hogy legyen nálad néhány szép névjegy, esetleg szórólap, vagy plakát. Ez is sok tízezer forintos beruházást igényel, ráadásul szintén fogyóeszköz.

Adók: ez a legjobb konstrukcióban (áfamentes, osztalékkal) is több, mint 30% fixen a bevételből, de nyugodtan írhattam volna 40%-ot. Ha pedig az útiköltséget beépíted az árba, akkor azután is adóznod kell, ha nincsen pl céges autód, hogy elszámold költségként.

Amikor Botonddal erről a témáról beszélgettem, azt javasolta, hogy mindenképpen jegyezzem meg a DVD-k, könyvek, szakmai kongresszusok költségeit. Valóban ezek iszonyatos összegek, én mégis inkább azokkal a kiadásokkal szerettem volna foglalkozni, amelyek kikerülhetetlenek ahhoz, hogy bármelyikünk képes legyen megtartani egy bűvészelőadást.

Néhány további kiadást és egy kiadás kalkulátort láthattok itt.

Egy zenész ismerősöm egyszer elmesélte a következő történetet: egy esküvőre hívták az öttagú bandájával, ő mondta az árat, 200.000 Ft (ez ugye 40.000 Ft/fő 4 óra zenélésért + kb. 3 óra utazás & pakolás, tehát adók nélkül (!) kb 5.500 Ft órabér/fő), erre a megrendelő improvizált egy infarktust. A zenész visszakérdezett, hogy mennyibe kerül a menyasszonyi ruha...  Hát az történetesen több volt 90.000 Ft-nál egy estére... Végül megrendelték őket.

Tanulság

A bűvészet egy olyan műfaj, melyben az előadó puszta megjelenése is sokba kerül. A ráfordított idő és energia pedig olyan mértékben növelik a költségeket, amelyet egy átlagos megrendelő nem, vagy nehezen mér fel.

Bár a gázsi első hallásra gyakran hajmeresztően sokba kerül, a költségekkel és a ráfordított idővel számolva gyakran néhány ezer forintos órabérnek felel meg. Holott a tapasztalat az, hogy a megrendelők által nyugodt szívvel a bűvészre szánt összeg gyakran kevesebb, mint "ötszámjegyű".

És itt szeretném megjegyezni, hogy a legkevésbé sem panaszkodni szerettem volna, hanem segíteni (elsősorban a fiatal kollégáknak) a tisztánlátásban és néhány érvet felmutatni arra az esetre, ha a megrendelő a fotós barátunk esetéhez hasonlóan értetlenül állna a költségek előtt.

Két igazságot/történetet szeretnék még megosztani:
1) A legolcsóbb dolog az, amelyet pénzen meg lehet venni.
2) Amikor a Mosolygó Kórházhoz csatlakoztam meglepődtem, hogy honoráriumot adnak a látogatásokért. Ezt az elején nagyon nehezen kezeltem és úgy éreztem, nem érdemlem meg. Szóvá tettem és az alapítvány egyik akkori koordinátora elmesélte, ha valahol a távol keleten az egyik ember segít egy másiknak akkor is muszáj azt valamivel honorálni. Még akkor is, ha a megsegített nagyon-nagyon szegény, az ellentételezést pedig egyenesen udvariatlanság nem elfogadni...
Mások ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a gazdag ne adjon többet, a szegény ne adjon kevesebbet.

Valószínűleg arctalan társadalmunkban ezt nemcsak elfogadni, de felfogni is nehéz. Az azonban biztos, hogy mások és önmagunk munkájának a nagyrabecsüléséhez vezet.

Neked is vannak hasonló jótékonysági felkéréseid?
Esetleg Te már megtaláltad a hatékonyság növelésének "Szent Grálját"?