Úgy tűnik még a következő évi rendezvény előtt sikerült befejeznem a beszámoló megírását. Aki még nem olvasta, az itt találja az első, itt pedig a második napról szóló beszámolót. A vasárnap kereskedői szempontból elég sűrű volt, így csak az esti gálát tudtam megnézni. Összességében én nagyon örülök, hogy kijutottam és megismerkedhettem többek között a képen látható Stefan Olschewskivel. Marci, ezúton is köszi a lehetőséget!

A vasárnapi szemináriumokat Phil Cass, Gary Dunn, Michael J. Fitch, Patrick Lehnen, Mark Mason, Mel Mellers, Joe Monti és az előző napi gála mélypontját jelentő Natalie & Eli adták.

Volt egy Master Class is, aminek Jeremy Guest volt a műsorvezetője. Felléptek: Phil Cass, Colin McLeod, Mark Mason, Joe Monti, Johan Stahl és Michael Webber. Itt elvileg 12 perce lett volna mindegyiküknek, hogy egyvalamit megtanítsanak, de Michael Webberen kívül ezt senki nem tartotta be és több dolgot is belepréseltek ebbe a rövid időbe (ő egy invisibel deck variációt mutatott). Joe Monti zseniális Slydini paródiát mutatott be, viszont nem igazán tanított semmit.

Délután Steve Evans műsorvezetésével volt nemzetközi close-up gála Jay Scott Berry, Dirk Losander, David Merry, Johan Stahl, Michael Webber, David Williamson, Matthew Wright és Zeki Yoo közreműködésével.

Az esti gálát egy David Merry nevű stand-up komikus vezette, aki nagyon jól eltalálta, hogy mi kell ide: elsősorban vizuális gagekre épülő poénokat hozott. Egyértelműen a legjobb gála műsorvezető volt a rendezvényen. 

Az első szám ismét egy zsonglőr, ezúttal a diabolós Tony Frebourg volt. Aki bár kissé fura ruhában és legyezőkkel, de nagyon erős produkciót csinált. Nem is emlékszem, hogy öt vagy hat diabolót dobált-e a végén, de arra igen, hogy több világrekordot is tart az eszközzel. 

Majd a fantasztikus feketeszínházas csapat, a Les Chapeaux Blancs következett, akik számos a műfaj keretein messze túlmutató dolgot csináltak, hiszen szerintem önmagában az itt látott dolgok senkit sem késztetnek csodálkozásra. Itt muszáj a történetnek és a vizuális poénoknak elvinni az előadást. Ettől függetlenül sokszor voltak nagyon meglepő elemek is. Nagyon szórakoztató volt.

David Williamson már-már klasszikusnak számító Roky kilövős letépett sarkú kártás mutatványát csinálta. Illetve ennek erősen hakni verzrióját (macsakahordozó helyett kartondoboz, card fountain helyett néző által feldobott lapok és kilővés helyett kézzel kidobott rocky stb.) Úgy alázta a kihívott öt gyereket, hogy öröm volt nézni. A produkciót szerintem mindenki végig röhögte (aztán persze a szünetben meg arról beszéltek az emberek, hogy ezt azért nem kellett volna). Egy gyereket folyamatosan nagyon durván kezelt és levegőnek nézte,  aztán odasúgta neki: "a többieknek ne mondd el, de te vagy a kedvencem". Amikor pedig a csaj köré állította a fiúkat ("protect the women!") és levetette a cipőjüket ("use it as a weapon") és az egyik srác tényleg elkezdte verni a felé dobott Rocky-t a cipőjével, Williamson is levette saját cipőjét és ütlegelni kezdte vele a srácot az valami zseniális volt. És itt természetesen az a kulcs, hogy a dolgot a gyerekek is élvezték (kivéve egy 6 év körüli kislányt, aki még a produkció elején sírvafakadt és helyre kellett küldeni). Nyilván hogy standing ovation.

Őt Galina követte, aki nagy sikert aratott akrobatikus kínai karika számával (többször átbújt a karikákon és a legkülönbözőbb figurákat adta elő velük. Aztán pedig csinált egy egész gyenge gömblebegtetést, ahol a mozgásnak szintén fontos szerepe volt. Az ő műsorát sajnos nem lehet beágyazni, de a karikás rész itt, a lebegtetést pedig itt nézhetitek meg.

A gála első felének lezárásaként Yann Frisch csinálta meg FISM nagydíjas műsorát. Fantasztikus volt élőben látni. És beletett a műsorába egy zseniális gaget, amit szinte mindenki benyalt. A műsor vége felé beverte a fejét az asztalba és eljátszotta, hogy rosszul lesz és elájul. Kidőlt az asztal mögül. Néma csend, nenki nem tudja mi lesz. Lejjebb veszik a fényeket. Bejön bizonytalanul egy stagehand és megragadja és kihúzza a testet a színpadról. Majd ahogy kiér vele, újra felgyúlladnak a lámpák és Yann ott ül az asztalnál és folytatja a műsort. Standing ovation.

A szünet után a kongresszus mindenható ura: Derek Lever átadta a Murray Award-ot Gay Ljungbergnek a FISM stage director-ának a tavalyi FISM és az EB rendezésében nyújtott segítségéért. Majd pedig a klub örökös tiszteletbeli elnöke: Ken Dodd nyomott egy zseniális stan-up comedy-t (többek között szénné alázva Derek Levert és feleségét). A stand-upon a közönség 80%-a szénné röhögte magát, a többiek pedig - akik nem nagyon értettek belőle semmit - csöndben nézték. 

Ami most következett, az a tegnapi quick change-hez hasonlóan botrányos volt. Mark & Alex Németországból megmutatták, hogy milyen volt egy másodvonalbeli illúziószám a kilencvenes évek elején. Minden hiányzott ebből a produkcióból, ami Prince of Illusionsnál megvan (motiváció, történet, egyediség). De tovább megyek: ezek a srácok olyannyira nem értik a misdirection fogalmát, hogy az valami hihetetlen: képzeljétek el a következőt. Bemegy a bácsi az illúzió ládába lépcső nélkül. Eltakarják egy függönnel és csak a keze látszik ki. Majd mindenféle ok nélkül betolnak egy lépcsőt (és ezen kívül semmi más nem történik, ami elterelhetné a figyelmet erről). A lépcsőn felmegy az asszisztens, hogy meggyújtson valamit. Majd megintcsak premier plánban kitolják a lépcsőt. Hangos nevetés kísérte a műsorukat. Fiúk, értem én, hogy tizenévesen David Copperfieldek akartatok lenni, de most már be kéne látni, hogy ez nagyon nem jött össze. Mit mondjak még: Karib tenger kalózai zene. Áááá

Őket óriási felüdülésként Sonny Hayes & Co követte (az "& Co" Galina volt, aki már korábban szerepelt). Zseniális volt. Egy műsor, ahol a cserfes asszisztens a főszereplő, aki szénné szívatja a kimért bűvészt. Mindkét karakter nagyon jó, és a kettő kontrasztja teljesen elviszi a műsort és adja a konfliktusokat. A műsorban csak néhol volt zene, és csak nagyon kevés szöveg volt. Viszont rengeteg játék a hangokkal és Galina utánozhatatlan nevetése. Nekem nagyon bejött. (Bár mint a műsor előtt facebbokon Sony Haysnél olvastam, a műsoruknak direkt egy kiherélt változatát adták elő: a legjobb és legkönnyebben lekoppintható poénokat kihagyták. Mivel egy korábbi blackpooli fellépésük után számos bűvész műsorában köszönt vissza saját anyaguk. Valahol ez nagyon szomorú.)

A zárószám pedig Marko Karvo és asszisztense voltak, akik tavaly az általános kategória első díját hozták el. Semmi nagy újdonság, csak egy galambszám, de az tökélyre (azaz Lance Burton-i vagy ha tetszik Channing Pollock-i szintre) fejlesztve. Őt nézve az az érzése az embernek, hogy ebből a műfajból ennél többet fizikailag képtelenség kihozni. Minden mozdulat tökéletesen a helyén, nemhogy kis mutyizás vagy elszálló madarak nincsenek, de egy felesleges szárnycsapást sem tesznek. Arról nem is beszélve, hogy a vállán megjelenő mini papagáj úgy mászik be az éppen a kezében megjelent kalitkába a kezén, hogy rá sem kell nézni. A megjelenő óriási papagájok pedig akkor a kört repültek a nézők fölött, hogy bár én kb. a 40. sorban ültem, szinte meg tudtam volna érinteni őket repülés közben. Tökéletesen uralta a színpadot és állatainak minden rezdülését. Standing o. A videó elég régi, és érdekes módon nekem ezen nem igazán jön át a műsor ereje. Hiába, a bűvészet egy élő műfaj.

Ezzel véget is ért a gála és a színházból kijőve ránéztem az órámra. A műsor tele volt látszólag spontán, tervezhetetlen elemekkel és mégis mindhárom nap percre pontosan akkor vége volt a gálának, mint amikorra az meg volt hirdetve. 

Akik még ezek után is bűvészkedésre vágytak, azok az After Gala Show keretén belül vehettek részt egy party-n, amit Karl K vezetett. Felléptek: George Kovari Junior, High Jinx és Matthew Wright és számos close-up bűvész.

Akinek van rá lehetősége én mindenképp ajánlom a blackpooli kongresszust és bár van egy kis fapados jellege ár-érték arányban szerintem verhetetlen. További info és regisztráció a jövő évire itt.